Egyre inkább az a tapasztalatom és meggyőződésem, hogy a magyar oktatási rendszer több sebből vérzik. Amikor ilyen kijelentéseket teszek, mindig sietek hozzátenni, hogy a legmélyebb tiszteletem azoknak a pedagógusoknak, akik még ilyen körülmények között is elhivatottságból, szívből tanítanak.

Mégis, vannak olyan szülők, akik úgy döntenek, nem akarnak részt venni ebben a rendszerben, mert… Nos, pont ezekre a mert-ekre és a hogyan-okra voltam kíváncsi, ezért első kézből szerettem volna a válaszokat hallani. Így készült el ez a riport Szilviával, aki tíz éves kisfiát immár három éve otthon tanítja.

Biztosan nagyon nehéz egy olyan döntést meghozni, hogy otthon fogod tanítani a gyerekedet. Te hogyan és miért jutottál ilyen elhatározásra?

Már Nimród óvodás korában beszélgettünk erről a párommal, akkor még nem volt ez konkrét terv. Gyűjtögettem az érveket mellette és ellene. Később azt vettem észre, hogy annyival több az előnye, hogy érdemes vállalni érte a hátrányokat. Ez mindenkinek egyéni, én azt tudom elmondani, ami engem vonzott:

1. Úgy gondoltam, jóval kevesebb idő alatt megtanulható az iskolai tananyag, marad mellette ideje olvasni, szakkörre, sportra járni, játszani. Ez be is jött, nem csalódtam. Sokan szeretnék, ha a gyermekük szívesen olvasna, de nem mindenkinek jut eszébe, hogy sokszor nem azért nem olvas egy kisgyerek, mert nem szeret(ne), hanem mert nincs mikor…. Niminek van ideje hetente több könyvet is kiolvasni. Emellett sportol, zeneiskolába jár, sakkozik. Olyan tevékenységeket végez, amiket szeret.
2. Nagyon fontosnak tartottam azt, hogy egyéni tempóban haladhassunk. Ezt nem részletezem, mindenki látja, hogy van, ami nehezebb a gyermekének, több gyakorlást igényel(ne), emellett pedig van, amiben nagyobb léptékben is nyugodtan lehet haladni, a számára könnyű, unalmas részeket rövidíteni.
3. Nimród nyugodt, harmonikus gyerek, ha társaságban van, vidám, felszabadult és nem agresszív, de feltalálja magát egyedül is, órákra el tud tűnni kinn a kertben. Az iskola tele van öntörvényű, elkényeztetett, akarnok gyerekekkel, ha velük van egész nap, hogy szocializálódik? Tudom, sokan az iskolai életet magát tartják a szocializáció megfelelő helyének, ahol csúfolják, cikizik egymást, hadd tanulja meg megvédeni magát, hiszen ez lesz majd az életben is! Már itt, a Csupa Szív Magazin oldalán is olvastam azt a történetet, amikor egy tanár megkérte a gyerekeket, hogy egy papírlapot gyűrjenek, tapossanak, „bántsanak”, de ne tépjék szét. Miután a gyerekek megtették, arra kérte őket, hogy tegyék jóvá, amit tettek, simítsák ki. Persze, gyűrött, piszkos maradt. Ha valakit sokat bántanak, hiába kérnek tőle bocsánatot, a seb a lelkében ottmarad!

Igen, értem, hogy nem szeretnéd, ha ilyen keretek közt szocializálódna a gyereked, de nem félsz attól, hogy azért valamiből csak kimarad? 

Az iskolai „szocializációból” egy otthonoktatott kisgyerek valóban kimarad, szerencsére. Furcsa, hogy sokan azt hiszik, a gyerekeket burokban tartjuk, benn valahol a szobájuk mélyén. Járnak sportolni, szakkörökbe, tanulnak zenét, stb. Itt hasonló érdeklődésű gyerekekkel találkoznak, és maguk dönthetik el, szívesen járnak-e oda.  Emellett a legtöbb otthonoktató család nagycsalád, testvérekkel.

De ez is, mint minden egyéb ebben a témában, nagyon egyéni. A fiamnak két nagyobb testvére is van ugyan, de már kirepültek, kisvárosban lakunk, ahol kevés a választási lehetőség szakkörök, sport tekintetében. Számomra tehát ez az egyik legnagyobb kihívás, hogy találjak olyan helyet, csoportot, ami érdekli, hasznos is, barátkozni is lehet stb. Ahova most jár, ott mindegyik helyen jól érzi ugyan magát, de viszonylag kötött az idő, kevés a lehetőség barátkozni, alaposabban megismerni másokat. Ez volt az egyik fő motivációm, amiért beírattam a pécselyi alapítványi iskolába, ahol egyéni tanrendben tanulhat. Hetente két napot jár hasonló gondolkodású szülők gyerekeivel egy iskolába. Erről még nincs nagyon tapasztalatom, néhány hete kezdtük. Reményeim szerint ez a heti két nap egy kis változatosságot hoz az életébe, még szélesebb lesz a látóköre, de a hétből öt otthon töltött nap nagyobb befolyással lesz a kis lelkére. Nagyobb városokban egyre több tankör alakul, ha Pesten laknánk, biztos megnéznék néhányat, működik-e úgy, ahogy azt ideálisan elképzelem.

Szerinted kinek való az otthontanítás? Illetve jobb, ha úgy kérdezem, azoknak a szülőknek, akik latolgatják, hogy ezt az oktatási módot válasszák, mit tanácsolsz?

Mivel annyira egyéni, ezért azt gondolom, hogy bárkinek, hiszen mindenki saját életére, családjára, gyerekére szabhatja. Azt hiszem, minél rugalmasabb valaki, annál könnyebb. Sokan azt hiszik, hogy csak vagy „problémás” vagy „zseni” gyerekek szülei döntenek emellett, de ahogy egyre több otthonoktató anyukát megismerek, egyre inkább látom, milyen sokféle motiváció hajtja erre a döntésre őket. Lehet, hogy csalódni fog az olvasó, de nem tudok általános érvényű, bölcs tanácsot mondani, annyira más, annyira egyedi minden emberi élethelyzet. Azt viszont látom, hogy azok a gyerekek, akiket kivettek a rendszerből, nem kívánkoznak vissza.

Jogilag ez hogyan megoldható? (melyik iskolának a tanulója, stb.)

Tanköteles korban be kell iratkozni a helyi általános iskolába, kérvényt kell benyújtani az igazgatónak, aki engedélyezi, majd félévi és év végi vizsgát kell tenni. Törvény szerint bárkinek van rá lehetősége, de állami iskolákban szigorúbb az elbírálás, indokolni kell a kérvényt, előfordulhat, hogy nem fogadják el. Érdemes az igazgatóval személyesen egyeztetni előtte. Ha nem fogadják el, másik iskolát is meg lehet próbálni, vagy beiratkozni egy alapítványi iskolába, amelyik támogatja az otthonoktatást.

Hogyan kell elképzelni a gyereked ill. a te egyik átlagos napodat? Mennyi időt töltötök nettó tanulással?

8-kor kelünk, kényelmesen készülődünk, együtt reggelizik a család. 9-kor kezdünk tanulni, kb. 12-kor végzünk. Ebéd után jöhet egy kis stratégiai játék a számítógépen, elfogadja, hogy maximum egy órát engedem játszani. Délutánonként szakkörök, zeneiskola, sport, időjárástól függően olvasás, legózás, társasjáték vagy biciklizés, kutyasétáltatás, fára mászás, játék a kertben, túra a környéken. Nincs házi feladat, nincs rá szükség, a délelőtt elég az iskolai anyag megtanulására. Ezt azért hangsúlyozom, mert az előbb felsorolt tevékenységekkel is tanul, csak általában tanulás alatt az iskolai anyag elsajátítását értik.

Hogyan vagy képes felkészülni minden órára? Ez hihetetlen sok energiát és időt igényelhet tőled! Soha nem bizonytalanodsz el?

Ebben is az a jó, hogy van több lehetőség. Van, aki egyszerűen megveszi a tankönyveket, azok alapján halad, alaposabban körüljárva a gyermekének nehezebb részeket, és lazábban, gyorsabban a könnyebbeket. Van, aki egyáltalán nem fogadja el az előírt tananyagot, nekik egy választási lehetőség a Clonclara Magániskola, ahol egyedi, személyre szabott oktatást kaphatnak.  Eközött pedig számtalan „fokozat” van.

Én szívesen készülök, szeretek segédanyagokat kitalálni, nem érzem fárasztónak, élvezem, úgy érzem, itt kiélhetem a kreativitásom. A nagy kedvenchez, a matekhoz az új anyagot mindig játékosan tanuljuk, jöhet minden, ami megfogható, lemozogható, eljátszható.  Pl. szorzást kisautókkal, legóval, játékfigurákkal, majd a szorzótáblát matracon bukfencezve, kertben labdával, ugrálókötéllel, biciklis akadálypályával, ilyesmikkel tanultuk. És persze számítógépes játékokkal, „igazi fiú”.  Most már, hogy az alapokon túl vagyunk, pár perc ismétlő gyakorlással kezdjük, és jönnek a versenyfeladatok. Érdekesek, gondolkodtatók, néha bosszantók, néha ki is borulunk, de a végén megvan a sikerélmény. Erre is készülök, mert a nehezebb példákhoz kitalálok rávezető feladatokat, először azt a típusú számolást, amire a példában szüksége lesz, utána ugyanezt kicsit bonyolultabban, utána beleágyazva egy egyszerű példába, végül jöhet a komoly feladat. Ha úgy ítélem meg, hogy egyedül is rá fog jönni a megoldásra, hagyom, hadd gondolkodjon. Ilyenkor igyekszem minél messzebb kerülni, nehéz megállni, hogy ne szóljak bele. Néha nem jól mérem fel, megakad olyanon, amin nem gondoltam volna, nem titkolom, ebből adódnak is konfliktusok, nehogy azt higgyétek, hogy minden simán megy…  Ezt még tanulnom kell nekem is, hogy felismerjem, mi az a pont, amikor segíteni kell, és mi az, amikor hagyni, hadd jöjjön rá egyedül. Minden nehézség ellenére mindketten imádjuk a matekot!

Amikor olvasás vizsgára be kellett vinnie az olvasókönyvét, tanító néni meglepődött, hogy ez a könyv milyen szűz, halkan megkérdezte: Nem ebből tanultok? NEM. Olyanokat válogatunk, ami érdekli, ami neki szól. Izgalmas, kalandos történeteket, amik lekötik, beindítják a fantáziáját. Ma már több száz oldalas könyveket olvas. Ettől függetlenül este még mindig mesélek neki, akkorra csempészek be egy kis komolyabb szépirodalmat, ami a mai gyerekeknek kicsit lassúbb, nehezebben emészthető, de fontosnak tartom, hogy ezt a nyelvezetet is hallja.

Nyelvtan, szövegértés és fogalmazás… nála ezek a mumusok. Felfogja, megérti, tudja, ezzel nincs baj, csak nem szívesen foglalkozik velük, kevésbé szeret beszélni. Igyekszem érdekessé tenni, néha sikerül, néha nem. Van, hogy kimásolok az aktuális kedvenc regényéből egy oldalt, és ott keresse meg pl. a szótőt, toldalékot, adott mondatfajtát stb. Van, mikor elmegyünk a városba, és plakátokat vagy emléktáblákat böngészünk, koncentrálva az aktuális tanulnivalóra. Van, mikor lelkesen végzi, van, mikor kevésbé van hozzá kedve. Ilyenkor igyekszem lerövidíteni, a lényeget kivenni, ha nagyon „front” van, félre is tesszük. Volt már, hogy kikunyerálta, hogy nyelvtan helyett hadd oldjon meg még pár matekfeladatot. Nagyon szerettem gyerekként a magyart, nehéz elfogadnom, hogy ő más, de levontam a tanulságot: a legegyszerűbben, legcélratörőbben, leggyorsabban megtanulni, hogy a felszabadult időben többet foglalkozhasson azzal, amiért odavan.

Kevésbé használunk kisfüzetet, inkább nagy, B4-es vázlatfüzeteket. Ebbe írjuk vagy rajzoljuk a szabályokat, megtanulandókat, rendszerezzük az ismereteket. Igyekszem valamilyen extrát belevinni, ami látványos, így könnyebben megjegyezhető, mint például a mindmap. Ez az óriás füzet leginkább egy lapbookhoz hasonlít, de kicsit leegyszerűsítettem, nincs annyi ide-oda hajtható fülecske, hogy könnyebben kezelhető legyen, mert ezt naponta elővesszük, egy-egy szabályt eldarálunk, hogy megmaradjon. Ismétlésnek is jó.

Ahogy telik az idő és a gyereked egyre nagyobb lesz, nincs/nem lesz olyan tantárgy vagy anyag, amihez már nem értesz? És akkor mi a teendő? Pl. nyelve(ke)t hogy tudsz neki tanítani?

Most harmadik osztályos, van még közel két évünk. Egyrészt szeretném, és remélem, hogy addigra képes lesz sok mindent önállóan is megtanulni. Úgy gondolom, olyan gyorsan változik a világ, hogy előfordulhat, hogy még nincs is meg az, ami akkor segíteni fog. A „száraz” anyagot meg lehet tanulni könyvből, az érdekességek jöhetnek hozzá kiegészítésként.  Oktatási szoftverek, digitális tankönyvek, ilyesmire gondolok. Vannak ötleteim, gyűjtöm őket. Történelemhez csokorba lehet szedni filmeket, regényeket, amelyek az adott korhoz kapcsolódnak. Földrajzhoz, biológiához rengeteg jó anyag van már most is a neten, igaz, több az angol nyelvű, de ez nem okoz gondot, Nimivel kisebb korában sokat beszéltünk angolul, a mesék, könyvek bővítették a szókincsét, nem tanulta a nyelvet, hanem elsajátította. Azt is remélem, hogy addigra a közelben is alakul egy tankör, ahova érdemes lesz eljárni, ahol tudunk egymásnak segíteni. Fizikus segítség biztos kell majd! De azt is el tudom képzelni, hogy ez neki való tárgy lesz, és megtalálja magának azt az anyagot, amiből megtanulja.

Kérdezted a nyelveket is. Sajnos, csak angolul beszélek, más nyelvhez kénytelen vagyok segítséget igénybe venni. Egyelőre olaszul tanulunk, egy kicsit tudok én is, annyira, hogy az anyagot összeállítsam. Dalokat hallgatunk, néha meséket néz, a Doman módszer alapján készítettem vetítéseket, először szavakat tanulunk, ezekből kifejezéseket, majd mondatokat. Egy barátnőm jön néha, ő beszélget, játszik vele ezekre a vetítésekre alapozva. A vetítésben a kifejezésekhez, mondatokhoz igyekszem vicces képeket keresni, hogy maradandó legyen. Először én olvasom fel, egy-két nap múlva ő, majd újabb egy-két vetítés után kiveszem a szöveget, csak a kép marad, és magától mondja a hozzá tartozó kifejezést, mondatot. Ez naponta kb. kétszer öt perc.

Lehet, hogy naiv a kérdés, de egy ilyen főállású munka, mint a gyereked tanítása mellett lehet egyáltalán polgári foglalkozásod? Van rá időd, energiád?

Vállalkozó vagyok, tudom alakítani az időm. Délelőtt tanulás alatt kikapcsolom a telefonom, „szünetekben” visszahívom, aki keresett. Délutánra időzítem, ha mennem kell. Néha kicsit összecsapnak a fejem felett a hullámok, de utána mindig jön egy csendesebb időszak. Mindennek nem lehet megfelelni, háziasszonynak például pocsék vagyok, a növények kipusztulnának mellettem, kutya éhen halna…de szerencsére Niminek van apukája is!

Másként viselkedsz anyaként, mint “tanári” mivoltodban? 

Erre nem tudok válaszolni, még sosem gondolkodtam rajta, nem figyeltem rá. Nem érzem, hogy lenne egy gomb, amit megnyomok, és most tanár vagyok, megint megnyomom, most anyuka. Azt hiszem, én én vagyok, és kész. Na jó, gondolkodom rajta…. Megvan! Te minek érzed magad akkor, amikor fogat mosni tanítod a gyereked? Vagy cipőt fűzni? Vagy kutyát gondozni? Vagy virágot ültetni? Vagy palacsintát sütni? Tanárnak vagy anyukának? Na, válaszoltam?

Mennyire érzi a gyereked, hogy más, mint a többi? És ha érzi, azt pozitívan vagy negatívan értékeli?

Ettől tartottam valamennyire mindig is. Ekkora gyerekek nem szeretnek nagyon kilógni a többiek közül. Féltem, ha észreveszem, hogy zavarja, hogy fogok rá reagálni, hogy fogom segíteni. Történt már ilyen is, olyan is. Volt, amit negatívan élt meg, elmesélte itthon, várta a magyarázatot, ANYA válaszát. Megbeszéltük, úgy érzem, helyére tudtuk tenni. Pl. tavaly egy nyári táborban az egyik tanító néni mondogatta neki, hogy miért nem jár iskolába, így majd sosem lesz barátja. Aranyos, nem? Egyik zeneiskolás társa közölte vele, hogy biztos azért magántanuló, mert buta. Ez persze nagyon rosszul esett neki, de később maga vette észre, hogy a kislány fényévekkel mögötte van zongorában, úgyhogy ezt is helyére tette. Emellett történtek olyan események, amelyekben pozitívan élte meg, hogy magántanuló. Egy elsős kori kérdése: „Anya, minden gyerek azt mondja, hogy utálja az iskolát. Miért?” Tavaly télen összehaverkodott hazafelé jövet egy kissráccal, a sulitól az utcánkig hógolyóztak, ott búcsúzáskor megkérdezte tőle, kijön-e délután a játszótérre. Erre a kissrác elkomorodott: Nem tudok, mert leckét írok, és az nekem estig tart. Ilyenkor Nimi tudja, hogy jó helyen van. Azért is örülök, hogy Pécselyre járunk, mert ott sok magántanulóval találkozik, látja, hogy nem csodabogár.

Ki tudnád emelni a leginkább pozitív ill. negatív aspektusát az otthontanításnak?

Kezdem azzal, mit találok legnehezebbnek. Akár magántanuló, akár nem, a NAT szerinti anyagból kell vizsgáznia. Mindegy, hogy őt éppen a csillagászat érdekli, vagy legszívesebben reggeltől-estig az erdőt járná, vagy írhatnék akármit, akkor is meg kell tanulnia pl. 3. osztályban a mellékneveket, igekötőket. Választhatod, hogy megtanítod neki játékosan, időd rámegy, de megéri, nem marad le, megfelel majd a követelményeknek. Vagy választhatod, hogy nem érdekel a NAT, azt csinálsz, amit szeretnél, legyen kettese akármiből, ami nincs az érdeklődési körében. De ez egy értelmes gyereknek milyen érzés, hogy rossz jegyet kap, mikor tudja, hogy nem buta, csak éppen más dolgokat tanul? Ekkora gyerek meg akar felelni, és kettős lenne a mérce, ott a NAT-os vizsga, és ott van anya-apa, aki azt mondja, hogy nem baj, ha nem kapsz ötöst. Ha ezt el akarod kerülni, akkor visszakanyarodom, megtaníthatod rá játékosan, de hogy lesz elég időd egyebekre. Ördögi kör. Ez az elején még nem annyira éles, mert alapban úgyis írni-olvasni-számolni tanul először mindenki. De mikor az alapok megvannak, és lehetne már az érdeklődésének megfelelően differenciálni, akkor megkötik a kezem, és megmondják, mit tanítsak! Csak abban térhetek el, hogy hogyan. Erre egyelőre azt a megoldást találtam, hogy a „muszáj” dolgokat gyorsított eljárással tanuljuk, így marad idő arra, ami igazán érdekli. És ezzel oda is kanyarodtam az egyik pozitív aspektusához. De számomra a leg-leg-legpozitívabbat így tudom leírni: Annyira jó itthon ez a nyugi!

Szilvi, köszönöm az interjút!

Személy szerint én nagyon becsülöm Szilvit, hogy megtette ezt a lépést és nemcsak, hogy kitartóan tanítja otthon a fiát, de szívét-lelkét is beleteszi. Biztos vagyok benne, hogy a befektetett munkájának meg lesz a gyümölcse.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ezt az interjút nem azért készítettem, hogy bárki is ítélkezhessen, egyszerűen csak kíváncsi voltam és tájékozódni illetve tájékoztatni szerettem volna a témában.

A végén pedig álljon egy rövidke idézet egy oktatás rendszerekről szóló cikkből:

“… az Egyesült Államokban a nagynevű egyetemek előnyben részesítik és külön kampányokat indítanak az otthonoktatott gyerekekért a felvételi időszakban. Miért teszik? Azért, mert ezek a gyerekek – abból fakadóan, hogy több idejük van és jóval alacsonyabb stressz-szinten élnek – jobban el tudnak mélyülni bizonyos őket érdeklő témákban, és ezekben sokkal mélyebb és alaposabb tudásra tesznek szert. A lényeg abban rejlik, hogy képesek önállóan tudáshoz jutni és adott témán belül kreatívak lenni – a legtöbb egyetem ezt a két tulajdonságot díjazza, amelyet valamiért a világ oktatási rendszerei nem tudnak előhívni. Az otthonoktatott gyerekeknek ugyanis általában rengeteg idejük van az elmélyülésre – az alsó tagozatos tananyag napi két-három órában elsajátítható otthon -, foglalatosságukat nem zavarja meg a csengőszó, nem határolja a tananyag, éppen úgy, mint a kutató, vagy a művész munkáját sem….”

(A teljes cikk itt olvasható.)

összeállította: Hanula Erika