Néha annyira jó lenne lepasszolni a gyerekeimet.

Na persze úgy, hogy tudjam, jó kezekben vannak, vigyázó és szerető körülmények közt töltik azt a pár órát, fél napot, egy hetet (ideg- és lelkiállapotomtól függően), amire szükségem van ahhoz, hogy visszatöltsem az elemeimet.

Nem szeretek általánosítani, de szerintem minden anya érzett már így. Teljesen mindegy, hogy bevallotta magának vagy sem.

A legtöbbször persze azon nyomban jön a mázsás bűntudat, az önostorozás, hogy egy anya hogy képes ilyet gondolni?! Úristen, rossz anya vagyok, barbár, kegyetlen, a gyerekeit megtagadó, bla, bla, bla… 

Szerintem meg tök egészséges, normális anya vagy, ha néha így érzel. 

Borzasztó nagy a nyomás rajtunk. Igazából a gyerektelen embereken is nagy a nyomás a társadalom felől – legyél szép, sikeres, sportos, tájékozott, takaros, stb, de ha még gyerek is van a képben, akkor még egy jó pár kilónyi elvárást veszünk a nyakunkba. Segítség, útmutatás, biztatás meg sehol. Pedig mennyire szükségünk lenne rá!

Ez alatt a tengernyi nyomás alatt, és az idő- meg energiahiány (ja, meg persze alváshiány) következtében szépen lassan kiszivárog az anyákból az erő. A lelkesedés. A szenvedély. 

Előfordult már ez veletek? Velem, bevallom, igen. Mert vannak olyan napok, amikor úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger. Ilyenkor morcos vagyok a gyerekeimmel, a férjemmel, magammal, a postással, az egész világgal. És nem akarok, isten látja lelkem, nem akarok ilyen lenni, de néha ennyire futja csak. Utálom is magam érte rendesen. És hiába tudom, hogy megéri a befektetett energia, néha egyszerűen nincs mit befektetni.

A múltkor (nyilván) mind a négy fiam egyszerre akart engem, valamit megmutatni, elmesélni, közösen játszani… Ismeritek milyen az. Gergő tök cukin, lelkesen megkérdezte “Anya, mutathatok egy bűvésztrükköt?” Nekem leginkább egy lakatlan szigetre, csendre és nyugalomra lett volna szükségem, nem egy nyolc éves gyerek bűvésztrükkjeire, és sajnos gondolkodás nélkül kiböktem “Nem, most nem érdekel.” Azt a csalódottságot a szemében! Mintha pofon ütöttek volna. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Nem így kellett volna. Hiába minden okos gyereknevelési könyv, cikk és tapasztalat, akkor és ott nem jól reagáltam. Mentségemre legyen mondva, felismertem, és odamentem Gergőhöz, megölelgettem és elmondtam neki, hogy nem vele van a gond, én vagyok nagyon kimerült és nagyon szívesen megnézem a bűvésztrükkjét, de akkor, amikor majd valóban tudok rá figyelni, mert tényleg érdekel, mit tanult meg.

Este pedig jól elbeszélgettem magammal. Nem lehordtam magamat, eléggé a béka segge alatt voltam anélkül is. Inkább megállapítottam, hogy ez van most. Elfogadtam, hogy útközben valahogy elveszett a szenvedély, a varázspor a gyerekkel való együttlétben. Oké, első lépés, az elfogadás megvan. Akkor most nézzük a másodikat, a lehetséges megoldásokat.

Nyilván mindenki más, mindenkit más inspirál, én csak azt tudom elmondani, engem mi segített ki ebből a kátyúból. Mert szerencsére kijöttem belőle, és bár nem mondom azt, hogy sosem esek vissza, most legalább már előbb észreveszem a jeleket és előbb tudok lépni.

Tehát engem ez a három dolog segített:

1. Extra énidő megteremtése

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak anya és feleség szerepben legyek, de megéljem a saját, szuverén személyiségemet is, amit csak az énidőben lehet megtenni. Ez az, amikor az ember azt csinálja, ami NEKI jó: tornázik, fut, olvas, barátnőzik vagy mint ahogy az én esetemben ír. Úgy tűnik az utóbbi időben szép lassan, szinte észrevétlenül lecsúszott a teendős listámon az énidő valahova az 52. hely környékére. Persze, betegek voltak a gyerekek, az meg söpör mindent a prioritás listán, de akkor most hatványozottan figyelek arra, hogy legyen én időm. Hogy flow-ban lehessek, mert abból nyerem az energiám. És ha kell, akkor ehhez külső segítséget is igénybe veszek, vagy urambocsá’ pizzát rendelek vacsorára, vagy bekapcsolok egy nagyestés mesefilmet a srácoknak. Ettől még nem fog megrekedni a személyiségfejlődésük, és az emésztésüket sem ütöm agyon egy életre, viszont nyerek egy másfél órát magamnak, ők meg egy kisimultabb idegrendszerű anyát.

2. Régi képek nézegetése

Annyira szép emlékeket ébreszt bennem, amikor a srácok pici totyogós kori képeit nézegetem. Jé, itt is jártunk vele, meg jé, de ééédesen ette a spenótot. Érdekes, akkor biztos bosszantott, hogy a konyhafalról súrolhattam a zöld pempőt, most viszont pozitív érzelmeket kelt bennem a kép. Hm, mennyire megszépíti az idő a tényeket. Eltűnik az aggodalom, a feszültség, a bosszúság és marad a boldog rácsodálkozás.

Nekem a fényképek nézegetése olyan, mintha ki tudnék zoom-olni, és a hétköznapi apróságok helyett a gyerekkel kapcsolatos igazán fontos dolgokra tudnék fókuszálni. Hogy milyen jó volt vele lenni, együtt tapasztalni meg vele a világ felfedezését. 

Egy fél órás fénykép és/vagy videó nézegetés után (amit persze önkéntelenül is végig vigyorgok) annyira jó odamenni hozzájuk és megölelgetni őket. Még ha nagy lovak is már, a képeknek hála még az orromban van a babillatuk. 

3. Összehasonlítás

Milyen sokszor hallottuk “Nem értékeled, hogy ehetsz, bezzeg Afrikában éheznek a gyerekek!”. Tök hülye mondat, mert ettől még soha senki nem szerette meg a kelkáposzta főzeléket, de tényleg, miért is nem tudjuk értékelni azt, amink van? Miért nem tudjuk kontextusba helyezni az életünket? Hogy mégis milyen baromi jó dolgunk van meleg lakással, étellel és tiszta vízzel a hátunk mögött?! Hogy – bár néha összekülönbözünk –  az én gyerekeim megkapják a szülői törődést az anyai/apai szeretet. Nem állami gondozásban, nem nevelőszülőknél, nem áldatlan állapotok közt nevelkednek. Hogy a mi problémáink semmik a mély szegénységben élőkéhez, a világ elmaradott részein élőkéhez vagy a bántalmazást eltűrőkéhez képest. Egy kis beszélgetés az UNICEF-nél dolgozó barátnőmmel (aki egy pillanatra bepillantást enged nyújtani ezekbe a világokba), egy rövid FB poszt arról, hány gyerek születik/él menekülttáborokban, egy cikk arról, hány tehetség kallódik el az áldatlan körélmények miatt  – szóval egy-egy ilyen input elég ahhoz, hogy fejbe kólintson és segítsen meglátnom, az én problémám nem is olyan óriási, mint ahogy azt képzelem.

Biztos vagyok benne, hogy nektek is volt már hasonló élményetek, amikor nyűgösek, morcosak, fáradtak voltatok, aztán valaminek a hatására ez a helyzet megváltozott. Valahogy más nézőpontba került minden. Kíváncsi lennék, nálatok ez hogy működik, mik azok az erők, események, amik ki tudnak zökkenteni az ideiglenes hullámvölgyekből.

Örülnék neki, ha megosztanátok a tapasztalataitokat, hátha másoknak is a hasznára válik.