Azon gondolkoztam, mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha jobban fel tudnánk ismerni az érzelmeinket. Ha be tudnám azonosítani, mit és miért érzek egy adott helyzetben, hogy aztán arra megfelelően tudjak reagálni és ne menjek bele végtelen játszmákba a környezetemben élőkkel. A helyzet az, hogy nem születünk úgy, hogy a bennünk dúló érzelmeinknek nevet tudjunk adni, ezt bizony meg kell tanulnunk. A jó hír viszont az, hogy bárki számára megtanulhatóak! Nem könnyű, az biztos, és – szerintem- az életünk végig tanuljuk, de minél előrébb haladunk a az önismeret útján, annál tisztábban tudjuk kezelni az élethelyzeteinket.

És mindez, mint olyan sok más dolog, a gyerekkorban kezdődik. A szülő az, aki tud segíteni a gyerekének megfogalmazni az érzelmeit és megmutatni, mi a helyes reakció rá. Ez már teljesen pici korban elkezdődik, amikor a kétévesnek nem sikerül valami, kiborul és hisztizik, a szülő meg nyugodtan elmagyarázza neki, hogy mi is történik vele. Viszont ahogy cseperedik a gyerek és egyre összetettebbek az érzelmei, annál nehezebben tud a szülő segíteni. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy azért nem tud segíteni, mert a gyerek érzelmei kísértetiesen hasonlítanak a saját érzelmeire, amiket persze a legnehezebb felismerni. Tudjátok, másnak a szemében a szálkát is, a sajátban a gerendát sem…

Most szeretnék elmesélni nektek egy esetet, ami gyönyörűen példázza azt, hogyan lehet a nagyobb gyerekeknek is segíteni, sőt egyben megerősíteni a szülő-gyerek kapcsolatot.

Pár napja történt, hogy a nagy fiamnak igencsak rossz kedve volt. Több előzménye is volt a dolognak, de teljesen mindegy, mi váltotta ki belőle a morcosságot, már csak azért is, mert minden helyzet és ember más, mindenki mástól lesz ingerült, a “tünetek” viszont nagyon hasonlóak. Szóval Bence frusztrált volt és feszült, amit persze a testvérein töltött ki. Piszkálta őket, be-beszólogatott nekik, mindig ugyanaz a játék kellett neki, mint a többieknek, stb. Bennem meg persze egyre jobban ment föl a pumpa és egyre hangosabban, mérgesebben szóltam rá. Amitől ő csak egyre frusztráltabb lett. Gondolom, jó páran tudtok azonosulni a helyzettel…

Nos, ekkor két lehetőségem volt.

Az egyik, hogy egyre mérgesebb és feszültebb leszek én is, ő is, akár kiabálunk egymással, a végén pedig erőből legyűröm őt, valami büntetést kap, a szobájába küldöm, stb. Aminek persze az lett volna az eredménye, hogy 1. a saját frusztrációját nemhogy nem oldotta volna föl, de sokkal jobban felduzzasztotta volna, 2. (egy időre) eltávolodtunk volna egymástól és 3. mindkettőnknek (sőt még a jelenetet végignéző tesóknak is) rossz kedve lett volna. Őszintén megmondom, volt már erre a megoldásra is példa. Amire nem vagyok büszke, viszont tanultam belőle.

Most a másik lehetőséget választottam.

Megkértem a testvéreket, hogy menjenek át a másik szobába, mert Bencével négyszemközt akartam beszélni. Akkor az ölembe ültettem és nyugodtan, kedves hangon elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és bármit is tesz vagy bárhogy is viselkedik én mindig szeretni fogom. De ha olyan morcos, és tüskés, mint egy sündisznó, akkor mások, a barátai, a testvérei nem szívesen lesznek majd vele. Elmondtam neki, hogy mindenkivel van úgy néha, hogy rossz kedve van. Akár indok sem kell hozzá, egyszerűen csak rossz lábbal kel föl az ember. A felnőttek is vannak ezzel így, ez teljesen normális. Teljesen normális az, ahogy érez! Viszont ilyenkor ezt az érzést, ezt a frusztrációt ne másokon töltse ki. Itthon, ahol szerető körülmények közt él, nyugodtan megmondhatja, hogy most rossz kedve van és senkit nem akar látni. Amikor Apa érez így, akkor elvonul a lakásban, mint egy maci, aki bebújik a barlangjába, ás megvárja, míg elpárolog a mérge. Én meg békén hagyom akkor. Bújjon be ő is a kuckójába, vonuljon el az ágyára egy jó könyvvel, mi pedig tiszteletben tartjuk, hogy most ilyen kedve van, és békén hagyjuk. Egyébként meg nyugodjon meg, másnapra biztosan ki fogja aludni.

Nem is gondoltam volna, hogy mennyire megnyugtatták a szavaim. Az, hogy nem leszidtam, hanem megnyugtattam, hogy elmondtam, normális az, ahogy érez. Az, hogy olyan megoldást kínáltam neki, ami számára is elfogadható volt. Az, hogy egyedül volt velem, így szégyenkezés nélkül sírhatott és ereszthette ki a  feszültsége egy részét. Miután felállt az ölemből, azt mondta “Most nem akarok embert látni. Csak téged.” És tényleg, elvonult olvasgatni a szobájába, pár óra múlva pedig, mint akit kicseréltek, jókedvűen, kisimultan jött vissza hozzánk.

Az volt az érzésem, ezzel a pár perces beszélgetéssel kivettem a viharból a szelet, az erejét. A veszekedős hangulat egyszerűen elpárolgott. De ami még fontosabb, éreztem, hogy a kapcsolatunk megint nagyon szoros és meghitt lett. Hiszem azt, hogy ezek azok a kapcsok, amelyek összetartanak két embert. Millió ilyen kis kapocs milliószoros erővel tartja egyben az embereket.

Tudom, igen, tapasztalatból tudom, milyen nagyon nehéz egy ilyen feszült helyzet kellős közepén mély levegőt venni, szülőként lenyugodni és mindezt a beszélgetést így végigvinni, de a másik megoldás sokkal több energiát emészt föl! Ráadásul így nem csak prédikálunk, de példát is mutatunk arra, hogyan lehet az érzelmeket helyes mederben tartani.

Remélem, neked is minél több, sőt egyre több ilyen tapasztalásod lesz! Ha pedig nem jön össze, hanem belecsúszol a régi bevált veszekedős játszmákba, ne büntesd magad. Inkább törekedj rá, hogy legközelebb jobban tudd megoldani a helyzetet. Mint mondtam, életünk végéig tanuljuk a helyes érzelemkezelést. Te is egyre ügyesebb leszel!

írta: Hanula Erika

illusztráció: Zakhar Krylov