„Amikor megtanítunk valamire egy gyereket örökre elvesszük tőle annak a lehetőségét, hogy önmaga fedezze fel.” Jean Piaget
Mit csinálnak a művészek, a feltalálók, a kreatívan gondolkodók? Kilépnek a megszokottból, újragondolják a régi formákat, megfigyelnek, kísérleteznek tapasztalnak és próbálkoznak újra meg újra. Aztán előállnak valami nagyon egyedivel, mi meg csodáljuk őket érte, hogy hogy is jutott eszükbe ilyen dolog. Azon gondolkodtam, hogy ha felnőtt korban ilyen nagyra értékeljük a kreativitást, akkor gyerekkorban –amikor a kreativitás ösztönösen ott van a gyerekekben – miért is nem figyelünk rá jobban ill. miért fojtjuk beléjük léptem nyomon. Persze nem rossz szándékkal, csak épp sokszor nem ismerjük fel , hogy a tanítással, a jó szándékú segítséggel pont a kreativitás kibontakozásának szabunk határt.
Vegyünk egy példát: egy másfél éves gyerek egy doboz zsírkrétát kap ajándékba. Elég valószínű, hogy a szülő a következőképpen reagál: „Gyere, megmutatom hogy lehet vele rajzolni!” és rajzol vele valamit.
Pedig ha egyszerűen csak hagynánk, hogy a kicsi önmaga fedezze fel a dobozt és jöjjön rá, mire is való a zsírkréta, tanúi lehetnénk, ahogy a gyerek megtapasztalja, hogy a zsírkréta:
- gurul az asztalon
- gyorsabban gurul egy könyvkupacról, mint vízszintes felületen
- más a színe, mint a falnak, padlónak, lábasnak
- nem jó az íze
- el lehet törni
- koppan, ha leesik
- érdekes hangja van, ha kopogtatunk vele
- más és más hangot a ki, ha különböző felületeken kopogtatunk vele
- nem fér bele az ember fülébe
És akkor még egy szál vonalat sem húzott vele…
Végül úgyis rájön magától a sok próbálgatás közepette, hogy a zsírkrétával rajzolni és színezni lehet, de a lényeg az, hogy önmaga teszi meg ezt a felfedezést (közben rengeteget tanulva a világról) és nem leutánozza a bemutatott cselekvést. Egyszerű a képlet: kreatív gondolkodás vagy automatikus utánzás? Persze rögtön rávágjuk, hogy az aktív gondolkodás mennyivel jobb. Ami nekünk felnőtteknek nehéz, az az hogy felismerjük a hétköznapokban ezeket a tanulásra kínálkozó lehetőségeket. Mert ehhez nagyon ébernek kell lennünk. Figyelnünk kell a gyerekekre. A legtöbbször észre sem vesszük, mikor zárjuk rövidre ezt a fajta gondolkozást. Üljünk le és gondoljuk át vagy figyeljük meg más családtagokkal (pl. amikor apa játszik a gyerekekkel), hogy elhangoznak-e a következők:
„Ezt nem így szoktuk csinálni!”, „Várj, majd én megmutatom hogy kell!”, „Nem, nem így kell fogni/tartani/használni/stb., hanem így!” vagy „Ez nem erre való!”
Ugye mindannyiunkkal előfordult már? Persze, mert minket is így tanítottak. Meg aztán szeretünk megfelelni a külvilágnak. (Hányszor hallom az anyukákat rászólni a gyerekekre a játszótéren- miközben néznek körbe, hogy a többi anyuka nem néz-e rájuk rossz szemmel -, hogy ne a csúszdán másszanak fel, mert a létra való arra. Addig, amíg nem veszélyezteti ezzel magát vagy másokat, miért ne tegye?!)
Tudom, hogy nagyon nehéz megtenni, mégis arra buzdítok mindenkit, hogy próbálja megváltoztatni a hozzáállását. Várjunk, hagyjuk, hogy a gyerekek jöjjenek rá, mi mire való. Hány meg hány felfedezés született úgy, hogy a megszokott dolgokat teljesen más szemszögből vizsgálták! Egy gyereknek minden új, az egész világ felfedezésre vár!
Tehát ha legközelebb valami új dologgal találkozik a gyerkőc, inkább csak nyitó mondatokat mondjunk:
- Nézd, ez vajon mi lehet?
- Szerinted ez mire való?
- Nahát, de érdekes!
Majd maradjunk csöndben és figyeljük, merre indul el a vizsgálódás!
Hagyjuk, hogy megtapasztalják a felfedezés örömét! Ha nyitva hagyjuk a kíváncsiság ajtaját a későbbiekben annyival könnyebb lesz nekik tanulni és nem csak az iskolában hanem az élet egyéb területein is. Mi már sokan a konvenciók rabjai vagyunk, a gyerekek viszont még szárnyalnak – hagyjuk meg nekik ezt a szabadságot…
írta: Hanula Erika
