Teljesen véletlenül(?) akadtam rá a számomra eddigi legjobb gyereknevelési könyvre. Laura Markham neve nem volt ismeretlen számomra, mert a weboldalát régóta követem, de minap a könyvesboltban szembesültem vele, hogy magyarul is megjelent már egy könyve, a Békés szülő, boldog gyermek. Annyira frappánsan, érthetően és támogatóan ír, hogy számomra letehetetlen volt. A fele könyvet aláhúztam, megcsillagoztam, felkiáltójeleztem a margóján, úgyhogy nem is tudom, hány oldalt tudnék kimásolni ide nektek. Ehelyett inkább megpróbálom most a két legfontosabb vezérvonalat kivenni és egy kicsit ezekről írni. Nyilván szubjektív lesz, mert az én szűrőmön keresztül olvassátok, de remélem, sokaknak segít.

A pszichológusnő egyik legjobb gondolatmenete, hogy

a gyereknevelés ott kezdődik, hogy a szülő a saját érzelmeit szabályozza.

Mit jelent ez? Azt hiszem, mindenki tapasztalta már, hogy egy vitában, feszült helyzetben a gyerek elkezdi “nyomkodni a gombjainkat”, azaz olyan dolgokat tesz vagy mond, amire rögtön ugrunk. Az a baj, hogy ilyenkor sokszor automatikusan elkezdünk mi is gyerekesen viselkedni, pedig abból semmi jó nem sül ki. Muszáj, hogy valaki felnőttként viselkedjen, ha érdemi megoldást szeretnénk elérni. A gyerekünk azért viselkedik gyerekesen, mert GYEREK. Az agya még nem elég fejlett, hogy racionális érvekkel le tudja nyugtatni a tomboló érzelmeit. Nekünk kell megmutatni számára, hogy ezt hogyan kell tenni.

Ami persze borzasztó nehéz, ehhez kétség sem fér.

De másként egyre csak nehezebbé tesszük a kommunikációt és inkább távolodunk egymástól, semhogy szorosabbra fonnánk a köteléket a szemünk fénye és köztünk.

De mégis akkor mit lehet tenni, ha a gyerek az érzékeny pontunkra tapint?

  1. Fogadjuk el, hogy milyen érzelmek bukkannak föl bennünk. Ne akarjuk elhessegetni, szépíteni, elfojtani. Nem az érzelmekkel van a  baj, hanem azzal, ha az érzelmeink tettekre sarkallnak. 
  2. Vegyünk pár mély lélegzetet.
  3. Ha a mély légzés nem elég, amennyire lehet, oldjuk meg, hogy kivonulunk a “csatatérről”. Ha nagyobb a gyerek, akkor nyugodtan átvonulhatunk egy másik szobába, ha kisebb, az is elég, ha ott marad mellettünk, de a csatározást nem folytatjuk.
  4. Emlékeztessük magunkat arra, hogy ő még csak gyerek, azért viselkedik gyerekesen.
  5. Amíg nem nyugszunk meg, beszéljünk minél kevesebbet, hogy nehogy olyan dolog csússzon ki a szánkon, amit később megbánunk. Amikor dühösek vagyunk olyan kémiai anyagok áradnak szét a testünkben, amik “támadásra” késztetnek. Ezt még az őskorból hozza magával az ember, amikor a heves érzelmek a “támadj vagy menekülj” opciókat aktiválták, azaz vagy mindenáron le kellett győzni a kardfogú tigrist vagy mindenáron el kellett menekülni a helyszínről. Ha ezzel tisztában vagyunk, akkor “csupán” annyi a teendőnk, hogy nem azonnal reagálunk, hanem megvárjuk, míg ezek a kémiai anyagok, azaz a heves negatív érzelmeink kitisztulnak belőlünk.
  6. Ha sikerül megőrizni az önuralmunkat, azaz nem indulatból reagáltunk, akkor szeretettel de határozottan mondjuk el a gyereknek, hogy hol vannak a határok, mi a megengedett és mi nem. A szeretet és a nyugodt hangnem borzasztó fontosak!

Az élet egyik legfontosabb leckéjét tanulja meg ilyenkor a gyerek: Egyrészt, hogy a düh és a harag nem rossz, elfojtandó érzések, hanem ugyanúgy részei az életünknek, mint az evés vagy a fogmosás. Másrészt pedig mintát lát arra, hogyan lehet felelősségteljesen uralkodni a heves érzelmeken.   

Nincs az az iskola, ahol fontosabb dolgokat tanulnának a gyerekek.

Ha pedig elült a vihar, ha már kiszellőzött belőlünk a feszültség, amit a gyerek generált bennünk, jó ha tudatosítjuk magunkban, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen érzékeny gombra nyom, a saját megoldatlan gyermekkori problémáinkra tapint rá. Mindig. Ameddig pedig ezeket nem oldjuk meg/föl, addig minden alkalommal “fájni” fog, ha megint erre az érzékeny területre lép a gyerek (vagy bárki más).

A könyv másik vezérgondolata gyerek-szülő kapcsolat fontossága.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk együttműködő legyen velünk, és akarjon úgy viselkedni, ahogy elvárjuk tőle, ahhoz az kell, hogy mély, szerető és őszinte kapcsolat legyen köztünk.

A kötődő kapcsolat az alapja mindennek. 

Az odafigyelésünk és a szerető törődésünk sokkal fontosabb, mint bármilyen jó tanács vagy megoldási stratégia felkínálása. Szerintem mindenki volt már felnőttként is olyan helyzetben, amikor összekuszálódott az élete és csak ki akarta önteni a szívét valakinek, aki nem oszt tanácsokat, nem ítélkezik, egyszerűen csak együtt érez. Így vannak ezzel a gyerekek is, amikor kiborul náluk a bili.

Azaz, amikor elönti őket valamilyen heves érzelemhullám, sírnak, toporzékolnak, hisztiznek.

Ilyenkor semmit nem ér, ha logikus érvekkel próbálkozunk (még nem képesek az agyuk értelemért felelős részével szabályozni az agy érzelmekért felelős területét), ha kiabálunk vagy ha büntetünk.

Az egyetlen dolog, ami ilyenkor segít, ha szorosabbra húzzuk a köteléket köztünk és átsegítjük őt az érzelmi hullámon.

Mesélek egy nagyon friss példát rá, pár órája történt velem.

Szóltam a fiamnak, hogy jöjjön ebédelni. Neki esze ágában sem volt, hiszen tizenhat fontosabb dolog volt a listáján, ami az ebédet megelőzi. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjön, hiszen ült az asztalnál az egész család. Persze, hogy elkezdett jó hangosan sírni és ellenkezni, hogy NEEEEEEEEEEEEEEEEMAKAROOOOOOOOOOKENNIIIIIIII!!! Kapásból feljebb ugrott az idegmérőm és majdhogynem belekezdtem a szokásos litániába, hogy “Pedig már szóltam előbb is…most van ebédidő…ne sírj olyan hangosan…stbstbstb.” Ehelyett vettem két mély lélegzetet, magamhoz húztam, jól megölelgettem és nyugodt hangon elkezdtem csitítgatni. Nem beszéltem hozzá pár percig, csak támogatóan, szeretet teljesen jelen voltam. Mikor kicsit megnyugodott azt mondtam neki: “Tudom, hogy szívesebben játszanál, sajnálom, hogy most abba kell hagynod. De ha megebédeltél, játszhatsz tovább, ráadásul a pocakod is tele lesz. Jó? Szeretlek.” Én lepődtem meg a legjobban, hogy az egész pár percig tartott csak. Amikor régebben “összekoccantunk” egy-egy ilyen alkalommal és nem viselkedtem ilyen megértően, az is pont ennyi ideig tartott. Mégis, mennyire más végeredménnyel jöttünk ki most a helyzetből!

Mert mit tanult meg így a fiam? Hogy anya megért, és akkor is szeret, ha én rosszul viselkedem. Hogy hiába hisztizek, akkor is vannak szabályok, amiket be kell tartani. Hogy nem kell szégyellni, vagy elfojtani semmilyen érzést, hanem fel lehet őket vállalni. Hogy anya karja mindig nyitva áll előttem, nem csak akkor, amikor jól viselkedem.

Arról nem is beszélve, hogy az én hajam sem őszült tovább. Ami nem elhanyagolható faktor, ugye?

Még nagyon sok szuper gondolat volt a könyvben, ígérem, fogok még róluk írni, de ezt a fenti két dolgot olyan fontosnak érzem, hogy szeretném “külön polcra tenni őket”.  Szeretném, ha látnátok, van alternatíva a kiabálásra, vannak megoldások a konfliktusok kezelésére. Persze, ha megpróbáltok változtatni az eddigi beidegződéseken, nem fog egyik-napról a másikra megváltozni a gyerek viselkedése, de a könyv szerint három hónap gyakorlás már sok kézzel fogható és látványos javulást eredményez.

 

 

 

Comments

comments