Még a télen történt meg velem, hogy körülnéztem a gyerekek szobájában és a fejemhez kaptam: “Úristen, mennyi játékuk van! Teljesen elborítja a szobájukat.” Nagyszerű, gondoltam, együtt kiválogatjuk a játékaik közül azokat, amivel nem igazán játszanak aztán elviszünk a Mikulásgyárba, hogy a szegény gyerekek is örülhessenek Karácsonykor. Milyen jó, tanulnak egy kis együttérzést, másokon segítést, stb. Vállveregetés, ügyes anyuka vagyok.

Szerintetek mi lett a dologból?

Ha valaki próbálta már, gondolom tudja: az utolsó törött kisautóig mindenhez ragaszkodtak az én gyerekeim, és “Mégis hogy gondolom, hogy az ő kincseiket másnak akarom én adni?!” Hát, mit ne mondjak, elszontyolodtam, hogy milyen önző gyerekeim vannak, hát nem hatja meg őket a nélkülözésben élő gyerekek sorsa?!

Aztán leültem gondolkozni és a következőkre jöttem rá:

1. (Szerencsére) fogalma sincs a gyerekeimnek mit jelent az, hogy valaki nélkülözik és nincs pénze játékokra. Egyszerűen nem találkoztak még a jelenséggel, mert mi nem ebben élünk, a közvetlen környezetében sem látott még ilyet, híradót meg nem engedek nekik nézni. Hogy várjam el akkor az én óvodás korú fiaimtól, hogy ilyen elvont fogalmat, mint nélkülözés meg szegénység megértsenek?

2. Ha valaki, tegyük fel az anyukám, kinyitná a szekrényemet és rámutatna jó pár ruhámra mondván, hogy ugyan már, úgysem hordom ezeket, adjuk oda valakinek, hát….őszintén? Én is ragaszkodnék hozzájuk, nem szívesen válnék meg tőlük.

Tehát ha azt akarom, hogy a gyerekeim ne csak a saját és (jobb esetben a) közvetlen környezetük jólétére gondoljanak, más módszerhez kell folyamodnom. 

A megoldás?

Egyszerű.

Példamutatás. Mint mindenben a gyereknevelés területén.

Nem a szánkat kell járatnunk, hanem úgy kell viselkednünk, hogy egy idő után belső igénye támadjon a gyereknek arra, hogy ugyanúgy tegyen, mint én, hiszen látja, tapasztalja, hogy a cselekedetem milyen hatással van másokra (és ezáltal rám is, mert hiszen én is több lettem azáltal, hogy valakinek jót tettem).

Tehát másnap fogtam a gyerkeket és most a felnőtt ruhásszekrényt bogarásztuk át, kigyűjtöttünk ágyneműket, törölközőket, régi kabátokat és elvittük egy a Vöröskereszt által kirakott ruhagyűjtő konténerbe. Közösen csináltuk, hogy részesei legyenek a folyamatnak! Közben pedig elmagyaráztam nekik, hogy még így is marad hat váltás ágyneműnk (komolyan!), ami bőven elég nekünk és az esetleges vendégeinknek is, viszont így másoknak segítheünk.

Nem kértem őket, hogy ugyanezt tegyék a saját holmijaikkal is, és nem is tették. De nem baj, mert hiszem azt, hogy ha ezt a példát sokszor látják, előbb-utóbb elkezdik követni. Hiszen még át tudjuk válogatni a konyhaszekrényt (bögrék, lábasok, tálalóedények), a cipős szekrényt (ezer éve elfelejtett flip-floppok, edzőcipők), a kamrát (nem használt hűtőtáska), könyvespolcot (szakácskönyvek, duplán meglévő regények) és a garázst (kismillió “kacat”).

Érdekes módon volt még egy kellemes mellékhatása a szanálásomnak: úgy éreztem megkönnyebbültem. Korunk mottója “Vásárolj, fogyassz, halmozz fel többet, többet és még többet!” az évek alatt rám is hatott és rengeteg cuccunk lett. Most, hogy sok mindentől megszabadultam, olyan volt, mintha fellélegeztem volna. Átvitt értelemben és konkrétan is. Több helyem lett a szekrényben, szellősebb lett, jobban áttekinthető, és csak azok maradtak meg, amire valóban szükségem van.

Remélem, hogy a Vöröskereszt eljuttatja a rászorulóknak a holmijainkat, mert örülnék neki, ha anya- vagy gyerekotthonokban, árvízkárosult területeken vagy ahol szükség van rá a nagy bajok közepette legalább friss és finom ágyneműre tehetik a gondoktól terhes fejüket a rászorultak.

Arra biztatok hát mindenkit, nézzen körül a háza táján, mert biztos vagyok benne, hogy legtöbbünknél jóval több holmi van, mint amire igazán szükségünk van. Egy szortírozás pedig:

• jót tesz a léleknek
• segítesz vele másokon
• jó példát mutatsz vele a gyerekednek.

írta: Hanula Erika