Ülök egy padon egy kedves anyuka ismerőssel. Egyszer csak odaszalad hozzá a hatéves gyereke és fülig érő vigyorral a kezébe nyom egy papírlapot, rajta egy ákombákom szívecskével. Anyuka ránéz, elmosolyodik, majd azt mondja: “Hm, hát ez meg milyen szív? Na jó, majd gyakoroljuk még, hogy kell rendes szívet rajzolni.” Bevallom, leesett az állam. Látszik a rajzon, hogy a kisfiú a szívét-lelkét beleadta, de a finom mozgáshoz nem szokott kis keze még nem engedelmeskedett annak a szándéknak, ami a lelke mélyéről jött. Tudom, hogy az anyuka csak aggódik a gyereke miatt, mivel most kezdi majd az iskolát, és félti, hogy lesz képes ilyen kézügyességgel a betűket kanyarintani, na de akkor is! Engem szíven ütött a jelenet. Hogy nem a szívtől szívig szóló üzenetet vette le az anyuka, hanem a külalakot.

Sokat gondolkodtam ezután az eset után. Vajon miért van az, hogy zsigerből ilyenkor az ember ítélkezni akar? Pedig annak értelme, legalábbis azzal senkinek nem segítek. Inkább azon morfondíroztam, hogy milyen társadalomban élünk, ahol az ösztönös reakciókat (“Ó, kincsem, de ügyes vagy, én is szívből szeretlek téged!”) felülírjhatják a társadalmi elvárások. Ahol fontosabb az, hogy hogyan teljesít a gyerek az iskolában, ahol ilyen félsz él a szülőben, nehogy lemaradjon a gyereke, nehogy ne bírja a tempót. Ó, igen, tudom, sokunkban megfogalmazódik a gondolat, hogy “Én nem vagyok ilyen! Nekem aztán nem ez a legfontosabb.” Igen, tudatosan tudjuk ezt, sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy a fenti történet anyukája is ezt mondja, ha megkérdezném. De olyan mélyen élnek bennünk ezek a kimondott-kimondatlan elvárások. Olyan régről beivódtak a személyiségünkbe, hiszen mikor gyerekek voltunk, mi is ezt hall(hat)tuk, tapasztal(hat)tuk. A gyerek személyisége pedig olyan, mint a meleg viasz: a legkisebb hatásra is formálódik, pláne, ha ez a hatás tartós és sokszor ismétlődik. Hozzuk magunkkal a mintákat, ha akarjuk, ha nem, és csak nagyon alapos, tudatos munkával tudjuk megváltoztatni őket. De meg lehet változtatni! 

Aztán azon morfondíroztam, miért van az, hogy az ember a másik szemében a szálkát is, a sajátjában meg a gerendát sem látja meg. Mert az vesse az első követ a fenti anyukára, aki önmaga még nem tett olyat, amit egy kívülálló nem látott volna “elitélendőnek”. Én tudatos anyának tartom magam, mégis van, hogy észreveszem, ezt vagy azt nem így kellett volna csinálnom. Nem így kellett volna reagálnom, nem így kellett volna szólnom. Estére nagyon ki tudok merülni, és bár az agyammal tudom, az esti meghitt összebújás, az esti mese és a beszélgetések nagyon fontosak, bizony előfordul, hogy érzem, mielőbb túl akarok lenni rajta, és csak egyedül szeretnék ülni, lerogyva egy székre. És ha én érzem, hogy sürgetem a dolgokat, a gyerekeim százszorosan megérzik. Hiába tudom, mi a helyes, a mélyen bennem lévő minták felszínre törnek. Örülök neki, hogy legalább tudatosítani tudom magamban, hiszen ez a fejlődés első lépése: hogy elismerem, hibáztam, hogy tudom, legközelebb mit kéne máshogy csinálnom. Nem mondom, piszok egy érzés mindezzel szembenézni, sokkal kényelmesebb lenne ítélkezni azok fölött, akiket kívülről látok, csak hát az nem az én fejlődésemet szolgálja.

Szóval miután a szívecske rajzolós jelenetnek szemtanúja voltam, megpróbáltam mélyen magamba nézni, és pirossal aláhúzni, mi az, amit nekem másként kell csinálnom a saját családommal kapcsolatban. Gondolatban pedig az aláhúzások mellé odaírtam nagy betűkkel: a gyerekek személyisége olyan, mint a meleg viasz. Az én felelősségem, hogy milyenné formálom.

Higgyétek, el, tudom, milyen piszok nehéz mindig tudatosnak lenni, de szerintem ez az egyetlen módja annak, hogy – ha csak egy kicsit is, de – megváltoztassuk a világot. Hogy jobbá tegyük a közvetlen, és ezáltal a közvetett környezetünket is. Velem tartotok ezen az úton?

írta: Hanula Erika