Nekem még volt szerencsém élőben hallani dr. Ranschburg Jenőt előadni. Emlékszem, több százan voltunk az előadóteremben, mégis hihetetlen bensőséges hangulatot tudott teremteni a személyiségével, a mimikájával. Olyan érzésem volt, mintha egy indián törzs tagjai lennénk, akik ülünk a tűz körül, és hallgatjuk, ahogy az Öreg Bölcs tanít minket. Annyi szeretet és megértés volt a hangjában, a mondandója közben pedig mindig mosolygott. Igen, igazi Bölcs volt ő.

Összegyűjtöttem azokat a mondatait, amik nagy hatással voltak rám. Amik újra és újra felbukkannak a fejemben, és segítenek átlendülni a nehéz időszakon. Talán közületek is van olyan, akinek jó (újra) találkozni ezekkel a gondolatokkal.

Ezt az idézetet veszem legelsőnek, mert szerintem ez mindenek lapja:

“Azt soha nem tudtam elérni, hogy ha elültettem egy hamisciprust, abból tuja legyen. Az teljesen lehetetlen, mert ő hamisciprus akar lenni. Ő hamisciprusnak készül, nem lehet más. Abban az esetben, ha kellőképpen gondozom és szeretem – mert én hiszek benne, hogy azt a növény is érzi -, ha megfelelő tápanyagot adok neki, és gondoskodom mindenről, ami szükséges, akkor gyönyörűséges növény lesz belőle. Ha nem, akkor nyomorult növény – de ugyanaz a fajta, másik nem lehet! Az a mélységes meggyőződésem, hogy az ember gyerekénél pontosan ugyanez a helyzet.

Hogyha érteni akarom őt, akkor az első dolgom, hogy megértsem: tujának vagy hamisciprusnak született-e.”

 

Ezt pedig minden kamasz gyerek szüleinek el kellene olvasniuk:

“Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta: ‘Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!’ Ilyenkor az ember kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog! Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek elgondolkodott: ‘Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.’ Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött: ‘Igen, apu, ez is jó, de…’ Ilyenkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött: ‘igen, de’. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny. ‘Tessék! Ennyit érnek az ősök!’ És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni. A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.”

 

Egy másik, kamaszokkal foglalkozó gondolatmenet, szintén borzasztó fontos üzenettel:
.
“A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van – ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni – és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: “A szüleim nem értenek meg engem!” Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat.

Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat.”

.
Talán ez a legtömörebb, legismertebb (és talán a legnehezebb feladatot ránk rovó) mondata mind közül:
.
“Az agresszió olyan, mint a fregolikabát: ha kifelé fordítom, erőszak, ha befelé: szorongás.” 
.
.
Azért is szeretem Ranschburg Jenőt annyira, mert idős kora ellenére lépést tudott tartani a világgal és nem gyöpösödött be. Mi sem bizonyítja jobban, mint ez a mondata:
.
“A televízió, a számítógép és az internet a modern világ szellemi táplálékai. Nélkülük nemcsak íztelenebb lenne az élet, de olyan tápanyagokban is könnyen hiányt szenvedhetünk, amelyek az egészséges mentális fejlődés nélkülözhetetlen elemei.”
.
.
Szerintem mindannyian ismerünk olyanokat, akikre ez igaz. De ami a legfontosabb, időről-időre érdemes magunkba is nézni:
“Sajnos sok olyan szülő is van, aki az ajándékot önmaga helyett adja a gyermekének. “Tessék körülnézni a kisfiam szobájában – mondja -, mindene megvan, amit egy gyerek csak kívánhat! Ráadásul mindenből a legszebb, a legjobb, a legdrágább! Nem tudom, mi hiányozhat még neki…?!” Én tudom, gondolom magamban: a szülei hiányoznak, akik folyton sietnek, sosem érnek rá, akik úgy vélik, hogy a drága ruhák és pompás játékok megvásárlásával eleget tettek minden szülői kötelezettségüknek, miközben épp a legfontosabbat nem adják meg a gyereknek.”
.
.
Végül pedig álljon itt egy videó, ami azon túl, hogy rettentő fontos üzenettel bír, azt is megmutatja, milyen lebilincselően tudott ez az ember előadni. (Köszönöm, Leila, hogy olyan sok idő után ismét felhívtad rá a figyelmemet.)
.
.

 

 

“…Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot vagy tök fölösleges. És ezt egy életre tudomásul veszi…”

Comments

comments