mozaikcsaládRidegség, gonoszkodás, elutasítás, fondorlatok – a mese – és a (film)irodalom ennyiben maxolja ki a mostohaanya és a második feleségek kliséjét, egy-két kivételtől eltekintve. Be kell valljam, „kezdőként” ebben az élethelyzetben bennem mindenféle érzés kavargott, de ezekkel a készen kapott szerepleírásokkal egy percig sem tudtam azonosulni, inkább csak megrémítettek, elbizonytalanítottak, attól féltem, belőlem is ilyen szörnyeteg válik, amint a férjem második feleségeként a fia mostohájává avanzsálok. Szerencsére nem így történt, sőt. El is mesélem.

Három ember, három új szerep

Második feleségként a párommal az első évünk a módszeres “gombnyomogatásról” szólt: sok kis sérülés került felszínre a párkapcsolatunkban, amit a mindennapok hoztak elő, amelyekre korábban működő(nek vélt) reakciókkal, játszmákkal rendezve nem kis mélységeket és magasságokat jártunk meg. Neki egy házasság kudarca után én voltam az újrakezdés reménye, nekem több hosszú, végül sikertelen párkapcsolat után egy nagyon ígéretes lehetőség adatott vele a boldogságra, persze úgy, hogy elfogadtam, van egy kisfia is, akiért ugyanúgy maximális felelősséget vállal, a válás után is. Anyagilag nehéz időszakot éltünk, a gyermek láthatása pedig extra anyagi terheket rótt ránk a gyerektartáson felül. Ebben a helyzetben nem volt könnyű mindig kiegyensúlyozottan nekivágni a láthatásos hétvégéknek, amikor még egy megszeppent, számomra még idegen kisfiú is érkezett hozzánk két napra, tele kérdésekkel, vágyakkal, értetlenkedéssel, ám annál nagyobb szívvel és nyitottsággal. 

Stabil alapokra építettünk

Szerencsés vagyok, mert jól működő konstelláció lett a miénk – mostohaanyaként és nevelt fiúként –, a közös hangot az elejétől megtaláltuk. Hogy ebben nekem mi volt a részem? Nyitottan, optimistán vártam a kicsit, hiszen az édesapját nagyon szerettem, nem volt más terv a szívemben irányában sem, leginkább az elfogadás vágya. Persze volt némi előnyöm az unokahúgom pesztrálásából fakadóan, amit szimpátiára tudtam váltani nála: a mesékkel kapcsolatban friss volt a tudásom, volt egy pár jó sütireceptem, kialakítottunk néhány sajátos szeánszot, és ha láttam rajta, hogy beszélgetni van kedve, tényleg eldobtam mindent és csak rá figyeltem. Sok-sok könyvet olvastam el, a gyermekpszichológus és elvált/ mozaikcsaládos barátaim véleményét rendszeresen kikértem, a legapróbb probléma esetén is vele kapcsolatban. A kérdéseire a legtöbbször következetesen válaszoltam, türelemmel (jaj, ez de nehéz), a problémáit nem bagatellizáltam el (ebben nagy segítségemre volt  a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyv), mert a szuper-érzékeny kis lelke igényelte az anyáskodást messze az igazi édesanyjától. És ezt nőként tőlem várhatta azokon a hétvégéken, bennem pedig egyre tört elő a gondoskodás, majd azon kaptam magam, hogy már félálomban is engem szólít, ha kitakarózott, vagy ha a WC-n végzett és várja a felnőtt segítséget. Ekkorra – 2-3 hónap múltán – már belém is ivódott a tudat, végül is én is anya vagyok. Akkor is, ha csak havi négy napra. Jó érzés volt, nagyon tetszett az új szerep, amibe csöppentem, miközben világos volt, még botladozom. Ő is érezhette, hogy klappol minden, mondogatta is, hogy én vagyok az anyukája, ezt persze hamar helyre kellett tenni.

Azért kemény fába vágtam…

És a páromnak ez egy remek teszt volt, mielőtt közös babát vállaltunk: megnézhette élesben, hogy viselkedem a gyermekével, mennyire vagyok türelmes, tudok-e alkalmazkodni hozzá, le tudom-e vetkőzni a hebrencsségem, a felelősség súlya megérint-e. És egyre jöttek a kihívások, az éles helyzetek, betegségek, a kisfiúnál a lelki bajok, de mindenen átlendültünk, csináltuk együtt, amit dobott a gép, igyekeztünk úgy szeretni a kisfiút az új felállásban is, mintha közös lenne.

Az elején nagyon nehéz volt viszont elfogadnom, hogy őt készen kaptam, hogy nem hasonlít rám, az életének első néhány évét nem velem töltötte, az alapvető irányok már kialakultak a jellemében, és a kétheti két nap alatt nem fogjuk átformálni a nézeteit, számunkra furcsa dolgait, amiket nem tőlünk látott, amik nekünk olykor nagyon idegenek voltak.

És az igazat megvallva, annak ellenére, hogy a férjemet a batyujával együtt vállaltam, nehéz volt azt is feldolgozni, hogy innentől minden második hétvége róla szól, nincs kettesben töltött program a párommal. Hogy nincs öt perc nyugtom a kávémmal, a migrénemmel, az aktuális könyvemmel, gondolataimmal. Nem volt extra teher, de egy állandó készenlét kapott helyet a fejemben, amit gyermektelen csitriként meg kellett emésztenem. Hónapokba telt – én pedig nagyon türelmetlen voltam az elején.

Bevallom, a legtöbb feszültséget viszont az hozta, hogy olykor beleestem (belestünk) abba a hibába is, hogy hagytuk, minden körülötte forogjon, hogy felülírja a terveinket, alávessük magunkat az akaratának, kicsit mártírkodjunk a „szegényelváltszülőkgyereke”-effektusnak hála. Pedig aztán az arany középutat megtalálva, a dolgokat helyre rakva hamar rájöttünk, ennek nem mindig van helye, pláne, ha a fejünkre nő közben a kicsi. Aztán ebből is kilábaltunk. Hiába, már az elején megmondta mindenki: a mozaikcsaládok sikerének első titka az idő. Meg talán a második is, a türelem mellett.

És hogy miért áldás mindez?

Nem is tudom összeszedni, közben mennyit, de mennyit tanultam magamról! Számtalan kérdőjel egyenesedett felkiáltójellé a fejemben az édesanyámmal kapcsolatban is, ahogy a kisfiúval egyre több időt töltöttünk el. Nagyon szerencsés vagyok: a nevelt fiam lehetőséget adott nekem arra, hogy megtapasztaljam egy saját gyermek előtt mindazt, amit egy anya érezhet, és így “idő előtt” megértsem, mi miért alakult így vagy úgy az én anyukámmal, benne mik dolgoztak, amikor döntenie kellett egy-egy szituációban, vagy helytállnia egy nehéz élethelyzetben. Végtelenül hálás vagyok ennek a kicsi fiúnak, hogy módszeresen legyurmázta az egómat, és hogy végső soron a saját öccsét is megajándékozta a puszta létezésével, mert így az én tanulási folyamatom mellette, mostohaanyaként azzal is járt, hogy édes gyermekem egy letisztultabb lelkű, kevesebbet vívódó “igazi” anyukát kapott személyemben.

A nevelt fiamra tekinthetnék úgy is, mint egy nyűgös, kellemetlen feladatra, aki örökké összeköt engem is, a férjemet is a volt feleségével, az ottani nagyszülőkkel, aki beosztja az amúgy sem túl sok szabadidőnket, aki miatt okosan kell logisztikázni mindent. Egy kisfiúra, akivel osztoznom kell az édesapján, akire sok-sok pénzt és időt kell áldozni. De már a helyére került bennem minden, ami motoszkált ez ügyben vagy frusztrált. “Az van, ami van” – micsoda banális mondat, mégis ez hozta el bennem a békét. A hiba bennem volt, magamban kellett lemeccselnem.

Amióta nem rándul össze a gyomrom, ha közeleg a láthatás – az elején így volt, haptákban álltam és mindent nagyon, de nagyon tökéletesen szerettem volna alakítani – már békés a kis lelkivilágom, ha tervezem velük a hétvégénket. Ezek a hétvégék semmiben nem különböznek a többitől, csupán eggyel többen vagyunk, és egy gyereküléssel több kerül az autóba. De ehhez a békéhez, és ahhoz, hogy ezt le tudjam írni, nemcsak én kellettem ám! A nevelt fiam is megbékélt a helyzettel, hogy örökké ingáznia kell az “anyáéknál” és az “apáéknál” világa között, azzal, hogy időközben született egy féltestvére, és a vasárnap esti az elválós szomorúságot is a helyes mederbe kellett terelnie. Hiába, neki is szüksége volt időre.

Időközben rájöttem én is, hogy a láthatásokon sem kell mindig, 100%-osan jelen lennem, megengedhetem magamnak azt is, hogy kivonódjak a történtekből, elvégre ezek a hétvégék nem a mostohaanyáról szólnak, hanem apáról és gyermekéről. Meg kell nekik néha hagyni, hogy kettesben lehessenek, pótolhassák valamennyire a pótolhatatlant: birkózzanak, nyomkodják közösen a pasis kütyüket, legózzanak és érdekes, természettudományos kísérleteket csináljanak. Nekem mindeközben pedig marad a jelen-lét: csendben figyelem őket, egy-egy elejtett félmondatból próbálom kihámozni, a nevelt fiam például milyen ajándéknak örülne vajon szülinapjára, vagy miért feszült, boldog vagy morcos. A férjem pedig rendre kapkodja a fejét, hogy hogy is van az, hogy nekem mindent elmond a fia, hogy én tudok úgy kérdezni, hogy abból értő beszélgetés kerekedjen. Hát hogy? A mostohaanyukák is tudnak legalább olyan radarokat növeszteni, mint az igaziak, csak kis hátránnyal indulnak. De évek alatt behozzák a lemaradást – ez a tudatosság, az igazi odafordulás jutalma, azt hiszem.

Utószó a sorstársaknak

Kedves Mosohaanyukák! Ti is legalább annyira anyukák vagytok, mint az „igaziak”. Valamiért azonban nem jár nekünk annyi vállveregetés és buksisimogatás, mintha igaziak lennénk mostoháinknak, és anyák napján se ránk gondolnak feltétlenül elsőként a lízingelt gyerekeink… De most muszáj megragadnom az alkalmat, hogy neked is elmondjam: amit teszel, ahogy terelgeted a párod gyermekét, az nem mindennapi és nem alapértelmezett, nem magától értetődő – még ha úgy is tűnik, mindenki ezt várja el tőled! És amellett, hogy elfogadod a párod múltját, akár nap mint nap küzdesz az ex-feleség árnyékában, netán kemény csatározások kereszttüzében botladozol, minden áldott nap jusson eszedbe, hogy kevesen képesek erre, amit te fel- és bevállaltál! Le a kalappal előtted, kívánom, hogy mihamarabb találd meg az egyensúlyod a formálódó vagy már rég kiforrott mozaikcsaládodban!

írta: A Második feleség blog szerzője