Azt hiszem, arról már elég sokat lehet olvasni, hogy milyen fontos lenne, ha az iskolákban a gyerekek a saját tempójukban haladhatnának. Hiszen mindenki más, máskor érik. Azért mert valaki 8-9 évesen még nem olvas könnyen és gördülékenyen nem jelenti azt, hogy később ne lehetne belőle jó olvasó. Egyszerűen csak később érik meg rá.

Azt nem értem, hogy ha ez sok szülő számára egyértelmű, akkor miért siettetnek olyan sok pici gyereket már pár hónapos-éves korában a mozgásfejlődésben. Olyan sok szülőt látok, aki kézen fogva vezeti az éppen hogy állni tudó gyerekét, és büszkén mutatja, hogy már tud járni a gyereke. Sok szülőn érzem azt, hogy dicsekszik azzal, hogy az ő gyereke már hasra tud fordulni, már ül, már áll, stb. Persze a szülői büszkeség nagyszerű dolog, de sokszor azt érzem, hogy versenyszámba veszik a dolgot. Mintha attól, hogy valamit előbb tud az átlagnál, azt is jelentené, hogy jobban tudja azt. Pedig ha valahol, a nagy mozgásos fejlődésben nagyon fontos lenne, hogy hagyjuk a gyerekeket a saját ütemükben fejlődni. Egy kisgyerek, ha elég teret kap a szabad mozgásra, magától lép a következő szintre, miután kellőképpen megerősítette az előző szintet. Ha biztosan áll a lábán, előbb utóbb magától, a bútorokba kapaszkodva elindul. 

Egy egészséges gyereket nem kell tanítani a mozgásfejlődés egyes fázisaira, nem kell őt fejleszteni.

(De nagyon fontos, hogy ha valamilyen furcsaságot, rendellenességet tapasztalunk, szakemberhez forduljunk. Inkább legyen vaklárma, minthogy valamit ne vegyünk észre. Mert minél előbb kap valaki segítséget, annál könnyebben és gyorsabban tud fejlődni.)

Nálam az volt mindig is a fő szabály, hogy akkor mászhat a gyerek mászókára, lépcsőre, fára, stb. ha magától föl tud mászni. Mert az azt jelenti, hogy akkor le is tud mászni. Ha fölrakom a fára, ahol megijed, hogy nem tud lejönni, akkor le kell szednem onnan. Viszont ha ő mászik föl, és megijed, hogy nem tud lejönni, akkor nyugodt hangon elmondhatom neki, hogy ha egyszer egyedül föl tudott mászni, akkor le is tud jönni. Szavakkal megpróbálom elmagyarázni, hova tegye kezét lábát, hogy le tudjon mászni. Ha így jut vissza a földre, azt tanulja meg, hogy önmaga képes megoldani az akadályokat, ezzel erősödik az önbizalma. Arról nem is beszélve, hogy így sokkal nagyobb biztonságban is tudhatom a gyerekeimet.

Tudom, hogy a szülő csupán jó szándékból segít a gyerekének, de ez a segítség nagyon vissza is tud ütni ám. Egyszer egy ismerősömmel esett meg, hogy vendégek voltak náluk, köztük egy másfél éves kisfiú. Az ismerősöm volt épp a kisfiúval, aki le akart menni két lépcsőfokot az alsóbb szintre. A kisfiú teljes magabiztossággal indult neki tudván, hogy a felnőtt úgyis megfogja a kezét, az ismerősöm meg -aki ahhoz volt szokva, hogy csak olyan dolgot tesznek meg a gyerekei, amire már egyedül is képesek- nem szaladt automatikusan megfogni a gyerek kezét. Persze esés és nagy pukli lett a dolog vége.

Sokszor a segítség sokkal inkább azt jelenti, hogy bízunk a gyerekünk képességeiben és ítélőképességében, mint az állandó segítséget nyújtó kéz.

Persze a biztonság a legfontosabb, ezért amikor az én gyerekeim lépcsőzni tanultak én is mindig ott voltam mögöttük. (Belső szintes a házunk, így napjában milliószor gyakoroltak.) Ott voltam mögöttük, de nem segítettem nekik a lépésekben. Ha baj lett volna (sose volt!) ott lettem volna elkapni őket. De az egész lépcsőzés tudományát egyedül, a saját tapasztalataikra, ötletességükre hagyatkozva sajátították el, mégpedig akkor, amikor ők maguk készen álltak rá. 

Azt hiszem, ez a tapasztalás nagyon fontos a későbbi életükre vonatkozóan is. Nagyon szeretném, hogy ha valaha az életben majd kihívással, problémával találkoznak, akkor is azt tegyék, amit a lépcsőzésnél kicsi korban: szabadon próbálkozzanak, tanuljanak a hibáikból, merjenek kockázatot vállalni. Biztonsági hálónak ott leszek akkor is (vagy azok az emberek, akikben nagyon bíznak, a barátok, család), de az eredményeket önmaguk érik el. 

Ez a hozzáállás pedig szerintem ott kezdődik, hogy hagyom-e szülőként a saját tempójában fejlődni a gyerekemet. Minden kisgyerek egy saját “fejlődési ütemtervvel” érkezik a világra, és azért mert történetesen a szomszéd Pistike előbb jár, a szülőnek még nem szabadna megerőszakolni ezt az ütemtervet. A lassabban ütemű fejlődés nem jó vagy rossz, nem minősítés, nem a szülő hibája, egyszerűen egy természetes folyamat.

Bízzatok a gyerekeitekben, bízzatok az anyatermészetben és bízzatok magatokban! És élvezzétek ki a gyereketek fejlődésének minden lépését!

írta: Hanula Erika