Napok óta sírás kerülget. Olvasom a hírekben, látom a közösségi oldalakon, hallom a rádióban, mi történik Aleppoban. És nem találok szavakat.

Döbbenet.

Tehetetlenség.

Düh.

Mi történt a világgal? Hová lett az emberekből a könyörület? A józan ész?! Vagy mindig is ilyen kegyetlen volt az ember? Nem tudom. De most az a szürreális élményem van, hogy szinte élőben követhetem az ártatlan, civil emberek videóüzeneteit, twitter vagy facebook bejegyzéseit arról, micsoda kegyetlenség és kilátástalanság veszi most körül őket. Az utolsó segélykiáltásaikat olvasom egy kényelmes, meleg szobából. WTF?? Nyilván rengeteg erőszakot láttam már a képernyőn, de most, hogy tudom, ez igazi, megszakad a szívem. Megszakad, ahogy látom a lemondást a szemükben. Örökre belém égett egy férfi talán utolsó mondatainak egyike “Mi csak szabadok akartunk lenni.” Ez szinte felfoghatatlan.

Emlékszem, amikor a délszláv háború zajlott, tizenévesként a fő érzelem és gondolat az volt bennem, hogy csak nehogy hozzánk is elérjen a háború. Nehogy az én és a szeretteim élete is veszélybe kerüljön. Most más. Most, hogy gyerekeim vannak (meg egy jó pár évvel idősebb, bölcsebb(?) vagyok), egyszerűen úgy érzem, ha őket bántják, engem is bántanak. Ha egy ártatlan szír gyereknek lesz baja, mintha az én gyerekemet bántanák. És megszakad a szívem.

Sokat gondolkodtam, mit tehetek én. Mert a vezető hatalmak semmit nem tesznek, ez egyértelmű.

Régen azt hittem, én csak egy porszem vagyok, és semmit sem változtat a világ során az, mit gondol vagy tesz egyetlen porszem a homokviharban. Most már másként gondolom. Szerintem mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ez megváltozzon. És mindannyian tehetünk is érte.

A változás nem az egyik napról a másikra fog bekövetkezni, de ha ölbe tett kézzel ülünk, semmi esély rá, hogy megváltozzon. Tennünk kell érte!

Én mit tettem? Először is aláírtam a nemzetközi szervezetek tiltakozását a civil lakosság kimenekítéséről. Utaltam pénzt, hogy azokat a “szerencséseket”, akik kórházba kerülnek kezelni tudják. (Felfoghatatlan, hogy egy 200.000 fős kisváros 50.000 sebesültet készül fogadni!! Miből, hogyan??)

Hosszútávon pedig úgy érzem, kutya kötelességem úgy nevelni a gyerekeimet, hogy, ha akármilyen picikét is rajtuk múlik, ez a borzalom többé ne történhessen meg.

Ahhoz még kicsik, hogy beszélgetni tudjak velük a történtekről, abba még belerokkanna a lelkük. De “kicsiben”, máshol elővehetem a témát. Mondok egy konkrét példát. Az egyik fiam a múltkor azzal jött haza, hogy az egyik osztálytársa csúnyán viselkedett mire a többiek rászálltak, szekálták. Ennek kapcsán beszélgettünk arról, hogy vajon ki mit érezhetett. Vajon mit érzett a piszkált gyerek? Vajon mi késztette rá, hogy csúnyán viselkedjen? Vajon mit érzett a szekálók hangadója? És mit az, aki csak végignézte? Nagyon kihangsúlyoztam, milyen felelőssége van annak is, aki bár aktívan nem csinál semmi rosszat, de végignézi, míg a másikat bántják. Erről elég kevés szó szokott esni, pedig szerintem kulcsfontosságú.

Szeretném úgy nevelni a gyerekeimet, hogy tudják, azért mert valaki más, még nem jó vagy rossz. Csak más. Joga van másnak lenni. ezért (is) olvasunk sokat, hallgatunk sokféle zenét és beszélgetünk sokat.

Azt hiszem, a megfelelő stílusú és tartalmú beszélgetések gyerekkorban alapvetően fontosak abban, hogy milyen felnőtt lesz majd a gyerekből. Ezt pedig nem lehet senkire kenni, ez a szülő felelőssége. 

Szeretném, ha azt tanulnák meg a gyerekeim, hogy az erőszak NEM MEGOLDÁS semmire. Éppen ezért én sem alkalmazom soha. SOHA. 

Szeretném, ha a gyerekeim figyelnének egymásra, nem csak családon belül, de kívül is, épp ezért én is odafigyelek rájuk. Még ha szalad is a ház.

Szeretném, ha az érzelmek kimutatása és megfogalmazása természetes lenne a számukra, ezért én is sokszor elmondom nekik hogy érzek. Meg persze segítek nekik is megfogalmazni a saját érzelmeiket, mert ezt megtanulni nem egy könnyű “tantárgy”.

Szeretném, ha gyerekeim tudnának bocsánatot kérni és megbocsájtani, ezért én is rendszeresen így teszek. Velük is. Bocsánatot kérek az öt évestől és a kiskamasztól is, ha hülyén viselkedem.

Hiszem, hogy a példamutatás hosszú távon kitörölhetetlen nyomokat hagy bennük.

Végül pedig álljon itt egy videó arról, hogy az anyáknak mekkora erejük van. Igen, akár társadalmi szinten is. Ezt is végigsírtam, de legalább egy kis reménység költözött a szívembe.