1169549_cupEgy zseniális könyvet olvasok Lawrence J. Cohen tollából, a címe: Playful Parenting.

Az egyik fejezete annyira megragadott, hogy zanzásítva szeretném megosztani veletek hozzáfűzve néhány saját gondolatomat és tapasztalatomat. Feltételezem, az író nem bánja, ha terjesztem a gondolatit.

Tehát, ebben a fejezetben az író, aki egyébként családpszichológus, arról beszél hogy minden gyerek, legyen az elhanyagolt vagy a legszeretőbb családban felnövő, folyamatos szeretet-éhségben szenved. Egy olyan metaforát használ, miszerint a gyerekeknek szeretet bögréjük van, ami időről-időre kiürül, és szeretnék újra megtölteni. Minden gyereknek más a bögréje mérete és formája, ahogy minden gyerek és felnőtt is más és más, de az biztos, hogy mindenkinek van ilyen bögréje.

Kisbaba korban ez a bögre úgy tud kiürülni, ha pl. a baba éhes, szomjas, fáradt, álmos lesz, megsérül vagy megijed valamitől. A szülő a baba bögréjét úgy tudja újra teletölteni, ha megeteti, megitatja, magához húzza, megnyugtatja, stb. A babáknak ez a törődés-igénye elég egyértelmű, és a szülők többsége ösztönösen ki is elégíti ezt számukra. Viszont, ahogy nőnek a kisbabák egyre többrétű az igényük a bögre feltöltésére, mivel egyre többféle módon is tudják kiüríteni. 

Hogyan ürül ki a bögre?

Minden egyes cselekvéssel, amikor a világot próbálják megismerni, a kudarcokkal, és újrapróbálkozásokkal, a fájdalmas esésekkel, azokkal a helyzetekkel, amikor egyedül találja magát a gyermek (még ha csak arról is van szó, hogy 5 percre kiment a szülő a konyhába), a társakkal való érintkezések által, aztán később az oviban vagy az iskolában is amikor egyedül, szülő nélkül kell helyt állnia, ha elveszik a játékát, ha külső szabályokat kell betartania, ha úgy érzi, egy közösség nem fogadja be, ha esetleg bántják, ha megítélik, ha kritizálják, ha bizonytalan…és még sorolhatnám a végtelenségig.

És hogyan tölthető újra a bögre?

Ha a szülő figyelmesen meghallgatja a gyerekét, ha szerető, kiegyensúlyozott környezetet biztosít számára, ha (újra és újra!) fizikai kontaktust alakít ki vele, azaz megöleli, megszeretgeti, megpuszilja, ha megdicséri, ha sok-sok pozitív visszajelzést ad neki, ha komolyan veszi. Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni. Pl. ha egy játszótéren vagy egy szülinapi zsúron, ahol kicsit elveszettnek érzi magát a gyerek és mi bátorítóan rámosolygunk vagy rákacsintunk. A gyerek így máris érzi a szülő-gyerek közt meglévő láthatatlan szálat, amin át szeretetet küldhetünk felé.

Egy személyes példát is hadd meséljek: amikor hazajövünk a suliból-oviból, kb. egy órán át a gyerekeim nagyon kibírhatatlanok egymással. Piszkálják, szekálják egymást, semmi nem jó, amit a másik csinál, viszont nagyon szeretnének engem kisajátítani. Szinte kézzel fogható, hogy le van merülve az energiakészletük azaz ki van ürülve a bögréjük. Ha ez alatt az egy óra alatt én nagyon koncentráltan velük vagyok, ha játszunk, viccelünk, nevetünk, bohóckodunk, szeretgetem-puszilgatom őket, akkor konfliktusmentesen telik el az idő, és aztán nyugodtan hagyhatom őket egyedül játszani a szobában, mert aztán a legnagyobb egyetértésben építenek legóvárat vagy rajzolnak vagy játszanak bármi mást. Ilyenkor meg szoktam állni az ajtóban, nézem őket, és annyira örül a szívem, hogy szeretnek és tudnak is együtt játszani.

Na de vissza a bögrénkhez 🙂

Ha egy gyereknek folyamatosan újratöltik a bögréjét, egy idő után megtanulja, hogy ne csak a szülőtől kérjen   “bögrébevalót”, hanem más csatornákon át is fel tud töltődni, azaz azáltal is, ha együtt van a barátaival, ha szórakozik, ha zenét hallgat, ha valami érdekes hobbit űz, ha valami izgalmasat olvas de akár azáltal is, ha valami érdekes, új dolgot tanul az iskolában.

De mi történik azokkal a gyerekekkel, akiknek a bögréjét nem töltik folyamatosan újra? 

Hát igen, ilyenkor ösztönösen megpróbálja valahonnan – bárhonnan – feltölteni a bögréjét: szinte rátapad az óvónőre, megpróbálja kisajátítani valamelyik barátját (“Nem leszek a barátod, ha mással játszol!”), vagy akár bántja, megüti a társait, feltűnően pimasz, dacos a felnőttekkel. Hiszen ilyenkor figyelmet kap, bár kierőszakoltan, de töltenek valamit az üresen kongó bögréjébe. Ugye mindannyian ismerjük a negatív figyelem is jobb, mint a semmilyen figyelem esetét? Sajnos a legtöbb esetben azok, akik valóban fel tudnák tölteni a gyerek bögréjét nem szokták felismerni, hogy a rosszalkodás mögött mi a valódi indíték.

Aztán vannak azok a gyerekek is, akiknek úgy tűnik, hogy szivárog a bögréjük, és bármennyit is öntünk bele soha nem elég. Általában akkor alakul ki ez a lyukas-bögre helyzet, ha kiszámíthatatlan a gyerek számára, hogy mikor kap szeretet-törődés-figyelem adagot a bögréjébe. Ha nincsenek határok és kapaszkodók, ami biztos pontokat jelentene a gyerek számára. Ugye ti is találkoztatok már olyan gyerkőccel, aki az iskolában maximalista és hiába kapja a piros pontokat, ötösöket és dicséreteket úgy tűnik, soha nem elégedett magával, soha nem elég neki? Bár ha jobban belegondolok, nem egy ilyen felnőttet is ismerek…

Természetesen senki nem úszhatja meg a gyerekkorát kisebb-nagyobb sérülésekkel. De ha a sérülések által kilöttyentett adagot a bögrében a szülő (majd később a gyerek saját maga) vissza tudja tölteni, akkor megerősödve térhet vissza a “csatatérre”.

Egy esés utáni lenyúzott térd nagyon fájdalmas tud lenni, ilyenkor a gyerek visszatérhet a szülőjéhez, hogy erőt merítsen tőle, és ha a szülő komolyan veszi és megszeretgeti, a gyerek nemsokára újra jókedvűen játszik a többiekkel.

Egy veszekedés a legjobb baráttal szintén fájó tud lenni, de egy meghitt beszélgetés, egy bátorító ölelés sokat segít a gyereknek, hogy visszanyerje lelki békéjét, azaz teli bögrével kezdjen egy új napnak.

A gyerek bögréjének folyamatos újratöltése a szoros szülő-gyerek kapcsolat alapja. Ez nem egy olyan dolog, amit egyszer megteszünk, és hátradőlünk, mint aki jól végezte dolgát, hanem újra és újra meg kell tennünk számtalan kisebb-nagyobb interakción keresztül hosszú éveken át.

Érdekes, hogy még a legnagyobb szeretetben felnövő gyerekek, akiket nem ért semmilyen trauma vagy veszteség is sokszor úgy érzik, hogy nem szeretik őket eléggé, hogy nem elég szeretetre méltók vagy különlegesek. Ezért szülőként az a legfontosabb feladatunk, hogy minden lehetséges módon éreztessük a gyerekünkkel, hogy szeretjük, tiszteljük őt, bízunk benne és szükség van rá. 

Még egyszer, a könyv Lawrence J. Cohen: Playful Parenting.

Ha tetszett ez a gondolatmenet tőle, írjátok meg itt lentebb kommentben és további fejezeteket is összefoglalok a könyvéből.

írta: Hanula Erika