Mivel gyakorló tanár vagyok, sok kamasszal kerülök kapcsolatba. Újra és újra megdöbbenek, mekkora különbségek vannak ugyanolyan korú gyerekek (vagy már félig felnőttek?) között – és most nem a fejükben lévő tudásra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy mennyire önálló, határozott és céltudatos valaki, míg egy ugyanolyan korú tinédzser még nagyon gyerekes gondolkodású, a felelősséget nem vállalja vagy épp semmilyen önálló gondolata nincs. Igaz, persze, hogy minden ember a saját ütemében fejlődik, és vannak előbb ill. később érő típusok, én mégis elgondolkodtam rajta, mitől függ ez a néha nagyon is szembeszökő különbség.

Persze arra jöttem rá, hogy ezt is, mint oly sok mindent, otthonról hozzuk.

Mert melyik szülő ne akarná, hogy határozott, magabiztos gyereke legyen, közben pedig mindent megtesz, hogy pont az ellenkezőjét tanulja, tapasztalja meg a gyerek. Rögtön hozzáteszem, valószínűleg nem tudatosan, hiszen tudatosan az ember mindig jót akar a gyerekének.

Nem árt néha azonban elgondolkodni, hogyan is tudnám arra felé terelni a gyerekemet, hogy önálló, céltudatos legyen. Elgondolkozni rajta, én mit teszek tudatosan ill. tudattalanul. 

Belegondoltam, én milyen voltam 16-18 évesen, milyen volt a gondolkodásom, a világlátásom. (Elég nehéz volt felidézni, de jó kis agytorna volt, ajánlom nektek is figyelmetekbe, próbáljátok ki!) Persze ma, húsz évvel később sokkal magabiztosabb vagyok. De mi történt közben? Mitől lettem az?

Rájöttem, hogy az emberek attól lesznek magabiztosak, ha sok olyan élményben van részük, amikor valamilyen probléma megoldása kihívást jelentett, mégis -így vagy úgy – sikerül megoldani. Legyen szó apró dolgokról, mint egy utazás megszervezése vagy egy nyelvvizsga, vagy épp nagyobbakról, mint egy lakáseladás lebonyolítása, vagy akár egy szülés is! (Na, ott aztán biztosan egyedül van az ember lánya, és mégis megoldja!)

Ilyen kihívás-élményeket a gyerekeinknek is biztosíthatunk, ezáltal pedig növelhetjük az önbizalmukat. Az a lényeg, hogy támogató, segítő bázisként ott álljunk mögöttük, de a feladattal egyedül birkózzanak meg. Apró dolgokkal lehet kezdeni, már egészen kicsi korban, és ahogy erősödik a magabiztosságuk, úgy lehet emelni a tétet.

Minden gyerek más, mindenkinek más a tempója, de ha a szülő ismeri a saját gyerekét, akkor személyre tudja szabni a feladatok nehézségét.

Van azonban néhány általános érvényű “szabály”, amit érdemes betartani:

Mutasd ki az együttérzésedet!

Fontos, hogy a gyerek tisztában legyen vele, azt szeretnéd, ha ő oldaná meg a problémát, de tudasd vele, hogy számíthat a segítségedre. Akár mesélhetsz saját élményeidről is, amikor te voltál hasonló helyzetben, mint ő, és azt te hogy oldottad meg.

A hibákból tanulni lehet!

“A hiba nem végleges, nem rossz, nem bűn! A hiba csak egy indikátor, hogy hogyan nem megoldható egy probléma, iránymutató, hogy merre nem érdemes menni. De ez nem jelenti azt, hogy fel kellene adni, egyszerűen csak más utat kell választani.” Ezt egy gyerek önmagától nem tudja, ezért fontos, hogy elmagyarázd neki. És ne csak szavakkal mondd el, de a tetteiddel is ezt tükrözd!

Ne hagyd, hogy bántódása essék!

Az a célod, hogy magabiztosabbá váljon, nem az, hogy összetörjön a lelke. Ha úgy véled, egy helyzet megoldása még meghaladja a képességeit, avatkozz közbe! Mindennek eljön a maga ideje, minden probléma megoldásához meg fog érni. Neked, mint felelősségteljes szülőnek tudnod kell eldönteni, mire érett már a te gyereked.

Ne nyald ki a gyereked fenekét!

Sok szülő merő jóindulatból mindent megtesz a gyerekéért, és helyette is (!), csak hogy könnyebb élete legyen a gyereknek. Csakhogy ezzel mit tanul meg? Hogy a helyzetekért nem kell felelősséget vállalnia, valamilyen külső tényező majd megoldja helyette. Igen, tudom, hogy nagy a csábítás a szülő számára, de egy tizennyolc éves gyereket nem kell autóval hordani a különórákra, csakhogy ne kelljen gyalogolni a hidegben.

Hagyd önállósodni!

Már egészen kicsi korban is meg lehet hagyni a gyerekeknek a döntési szabadságot bizonyos helyzetekben. Pl. azt már egy óvodás is el tudja dönteni, milyen színű ruhában szeretne lenni. Később aztán a gyerek maga döntheti el, hogy az étteremben mit választ, milyen szakkörre szeretne járni, milyen könyveket szeretne olvasni, mikor akarja megcsinálni a házi feladatát, stb.

Ne parancsot osztogass csak javaslatokat tégy!

Ha a gyereked problémával fordul feléd, ne mondd meg neki kerek-perec, mit tegyen. (Bár őszintén mondom, szerintem a szülőség egyik legnagyobb feladata ezt az egyszerű mondatot betartani!) Inkább javaslatokat tegyél, vagy próbáljátok meg együtt mérlegelni az egyes megoldások előnyeit-hátrányait. De alapvetően hagyd, hogy ő hozza meg a döntést. Ha később bebizonyosodik, hogy jól döntött, hatalmasat ugrik az önbizalom skálán, ha pedig nem, attól még ott vagy, hogy segíts neki újabb stratégiát kidolgozni.

Hagyd, hogy vállalja a felelősséget!

ahogy az előző pontban is írtam, hagyd, hogy végül is ő hozza meg a döntést. De a felelősség kérdése rengeteg más, apró cselekedetben is ott rejlik, kezdve azzal, hogy kisgyerek korban saját magának pakolja be az iskolatáskáját, egész addig, hogy az iskolaválasztáskor nem a szülőre vár, hanem ő maga jár utána a tudnivalóknak.

Légy kíváncsi a véleményére!

Persze a saját életedben lévő problémák megoldása a te felelősséged, ezt nem ruházhatod át másra, de ez nem jelenti azt, hogy nem kérheted ki mások véleményét is. Akár a saját gyerekedét. Így tudhatja, hogy fontos számodra, mit gondol, adsz a véleményére. (Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek néha nagyon világosan és őszintén látják a helyzeteket, mindenféle felnőtt sallangtól mentesen.) Persze fontos, hogy ne érezze úgy, az ő válaszától függ bármi is, nem szabad tehernek éreznie a helyzetet.

Tekintsd őt partnernek!

Minden egyes beszélgetés, interakció alkalmával szóbeli és testi üzeneteket küldesz, hogy hogyan tekintesz a gyerekedre: tisztelettel beszélsz vele vagy lekezelően? Bízol benne, vagy sem? Figyeld magad tudatosan, milyen mondatok hagyják el a szádat (“Te ezt úgysem tudhatod”), milyen a hangnemed (parancsoló, leereszkedő, megfélemlítő). Ha pedig azon kapod magad, hogy igen, bizony néha így viselkedsz, ne ostorozd magad, ne lelkiismeret furdalásod legyen, hanem ott azon nyomban kezdj el változtatni rajta!

Soha nincs késő a változtatáshoz!

Neveljünk magabiztos, határozott és boldog embereket a gyerekeinkből!

írta: Hanula Erika