2011_11_18_davidgergobence_114-001Egy nagyon érdekes és személyes tapasztalatomat szeretném megosztani veletek.

Végzettségem szerint angoltanár vagyok és már a főiskola évei alatt elkezdtem magántanítani, amit azóta is folytatok. A magántanításban az (is) a szép, hogy mivel egy vagy max. két embert tanítok egyszerre, nagyon személyes beszélgetésekbe tudunk belemenni (természetesen angolul) Igazából sokszor éreztem/érzem magam inkább pszichológusnak, mint nyelvtanárnak.

Az elmúlt röpke tizenöt évben volt szerencsém mindenféle embert tanítani. Valahogy úgy hozta a sors (vagy vonzottam be?), hogy tényleg nagyon sokféle embernek tartottam órákat: vezérigazgatóknak és adatfeldolgozóknak, ügyvédeknek és sportolóknak, szociális munkásoknak, mérnököknek, jelmeztervezőknek, színészeknek, tanároknak, középiskolás diákoknak, sőt, egyszer egy nyugdíjas orvosnak is. Mivel sokukkal bizalmas viszonyba kerültem, sokat meséltek a gyerekkorukról. Nagyon meglepődtem azon, hogy szinte kivétel nélkül mindenki úgy érezte, nem kapott elég dicséretet a szüleitől! Főként az apáiktól! Persze, lehet, hogy a szülők úgy érezték, elég pozitív visszajelzést adtak nekik, de a gyerekek úgy élték meg, hogy nem dicsérték őket eléggé. Hm. Vajon mi lehet az igazság? Nem tudom, ez már soha nem fog kiderülni, de egy dolog biztos: a dicséret a szülő (nagyszülő, pedagógus) részéről nem kerül semmibe, de a gyereknek szárnyakat adhat. Úgy érzi, szeretik, megbecsülik, tisztelik. Hát ne fukarkodjunk vele! 🙂

A másik közös tulajdonság a tanítványaimban, hogy borzasztóan élvezték, hogy legalább egy óráig osztatlan figyelmet kapnak tőlem. Sokszor elgondolkoztam ezen, hogy vajon ennyire nem kapják meg az emberek a figyelmet otthon, munkahelyen, máshonnan? Ennyire nem figyelünk a férjünkre/feleségünkre/barátainkra/gyerekeinkre? Nincs rá időnk? Tudom, tudom elcsépelt frázis, de tényleg arra van időnk, amire szeretnénk. A mi döntésünk, hogy megteremtjük-e az időt az egymásra figyelésre. (Csak gondolj bele, hány percet töltesz tv vagy számítógép előtt.)

Teljesen normális, mindennapi embereket tanítok, olyanokat, akik köztünk élnek. Hihetetlen, hogy ilyen sokan szenvednek szeretet-, elismerés- és figyelemhiányban.

Mélyen meg vagyok győződve róla, hogy ahhoz, hogy a következő generáció ne érezze így magát, hogy a gyerekeinknek jobban fel legyen töltve a lelkük szeretettel, elismeréssel, bizalommal, figyelemmel, az tőlünk, szülőktől, anyáktól és apáktól (!) és pedagógusoktól függ.

írta: Hanula Erika