Van a diameséknek valami elképesztő varázsuk. Manapság, amikor már 3D-s filmek futnak a mozikban, amikor amerikai szuperprodukciókban készülnek a mesefilmek, amikor a számítógépes technika segítségével  leírhatatlanul gyönyörű és látványos vizuális világot tudnak alkotni, ott van a diafilm a maga álló képeivel, ami nem beszél, nincs effekt, nem színes szagos, és mégis.

És mégis tud valamit, ami elvarázsolja a gyerekeket.

Vannak dolgok, amik nem változnak az idő folyamán, amelyek örök érvényű „szabályok”.

Ilyen az is, hogy a mese, a történetek valójában a gyerekek fejében, lelkében játszódnak le.

Teljesen mindegy, hogy a szülő hogyan ülteti el a mese magját a gyerekben, hogy könyvből olvassa fel, fejből mondja vagy képernyőről nézik, az a mag a gyerekben fog virágba szökni. Persze a kommunikáció módja nagyban meghatározza, milyen virág lesz abból a magból. Instant növény lesz-e (a tévé által készen nyújtott történet) vagy valódi „bio-növény”, amit a gyerek saját maga ápolgat, mint a Kis Herceg.

Szerintem ez a titka a dia mesék töretlen sikerének. Hogy azt a mesét ő nevelgeti a lelkében, ő bontja ki. Hogy az elé nem lehet letenni a gyereket, hanem ott kell ülnie anyának/apának is. Hogy ha tényleg odafigyelve meséli, akkor játszik a hangjával, a hangszínével, vannak hatásszünetek. Ilyenkor még a legfélelmetesebb figura vagy történés sem olyan ijesztő, mert anya/apa hangján szólal meg. És közben sötét van, ami izgalmas meg egy kicsit borzongató is, de oda lehet bújni a szülőhöz és az olyan finom, puha és meleg.

A dia mesélés kicsit megállítja az időt. És talán leginkább erre van szükségünk ebben az őrült tempójú, információdömpinges rohanásban: egy kicsit megállni és figyelni. Elmélázni egy-egy képkockán, kiélvezni a látottakat, hallottakat, elmerengni a mesén.

Ráadásul a befűzött filmet tekerni kell, amitől az egész „interaktív” lesz. Vicces a mai tablet-es és okostelefonos világban a diavetítőre azt mondani, hogy interaktív, de tény, hogy az én gyerekeim mindig versengnek érte, hogy ki tekerhesse a filmet.

Szerintem ez egy olyan élmény, ami mélyen, nagyon mélyen rögzül a gyerekekben. Nekem is megvannak a magam emlékei ezekről az estékről, pedig alig pár éves lehettem akkor, amikor még nem mesélt az anyukám. De a mai napig az orromban érzem azt a szagot, ahogy a diavetítőben a por ráégett a lámpára. Megvannak a kedvenc meséim, amiket most a gyerekeimnek mesélek, és ők ugyanolyan áhítattal hallgatják, mint én több mint harminc éve.

Valami kortalan csodát rejt a diamesélés, amit olyan jó átadni a gyerekeinknek. Olyan jó újra élni a bekuckózós, a mesében elmerülős élményt. Biztos vagyok benne, hogy ezt az energiát a gyerekek is megérzik. Érzik, hogy nem kényszerből ülök ott, hanem mert én is élvezem. Még akkor is, ha századszor olvasom újra Frakk vagy épp Cérna Peti kalandjait.

Nektek is megvan ez az élmény? Mi volt a kedvenc diamesétek? És most a gyerekeiteknek?

Persze tudom, hogy maga a diavetítő, pláne a diafilmek nem olcsóak, de tényleg örök darabok. Ezen a linken rengeteg diafilm közül válogathattok, de például a Vaterán találtam elég jó áron használt filmeket is.

írta: Hanula Erika